Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Bálint Péter: Tarvágás (regényrészlet)
BÁLINT PÉTER Tatvágás (regényrészlet) A ház végében álló, egykori disznóól terméskő' falából kialakított, fedett színbe húzódva szemlélem, ahogy megszakítás nélkül esik az eső. Június óta tart ez az áldatlan állapot; noha egyvégtében aszályról beszéltek az elmúlt években, kicsit túlzásnak vélem az idei esőzést. Csak a napokban készültek el a szín kerítéslécei tölgyfából, tetejüket félkör alakúra vágta a barátom. Evvel az ezermesterrel többször voltam vadászni. Apámmal horgászni jártam gyermekkorom óta, biciklivel a Keleti-főcsatornához. Apám huszonhét kilométert tekert le hajnalban, én a vázon ültem, ficeregtem, s megérkezésünket követően órákig zsibbadt a combom; emlékszem, egyszer egyensúlyzavaromnak köszönhetően beleestem a folyóba, alig bírtam kikapálózni a hínárba és nádasba kapaszkodva. A vadászat „fogalom” volt a számomra, kedvelt regényeim nem egy főhőse áldozott e szenvedélynek. Úri passziónak tudtam mindig is - s noha csodáltam a festményeken az angol arisztokrácia efféle szórakozását, ahogy elegáns hölgyek és urak lóháton ülve, több tucatnyi kutyával kergetik a nemes vadakat vagy rókákat, mégsem jutott eszembe keresni a lehetőséget a vadászatra. Igaz, apámat barátja gyakorta hívta hajtónak, amikor fontos pártvezérek érkeztek vadászni Hencida környékére, s ilyenkor fácánleves és nyúlpaprikás is került az asztalra. Én viszont csak egyetlen egyszer lőttem légpuskával fácántyúkra, akkor sem jártam sikerrel. A Körös-parti erdőben, a novemberi hideg leereszkedett este, az ágakon szinte egymás mellett kucorogtak a fácántyúkok, s fiatal kollégám (kinek apja gátőr volt azon a partszakaszon), a zseblámpa fényével megbénított, testes madarakat egymás után kapta puskavégre. Szép sárga bőrük és magon hizlalt húsuk ínycsiklandónak tűnt, miután forró vízben megko- pasztottuk mind a féltucatnyit. Ellenben újdonsült tokaj-hegyaljai barátom kellően járatos volt a vadászat fortélyaiban, s úgy ismerte a környező hegyeket és erdőket, mint a tenyerét, tudta, merre vannak a vadcsapások, dagonyázok és rejtekek. Az első alkalommal nagyot kerültünk a dombok lejtőin; megjártuk a szarvasok kedvelt csalitosát, ahonnét jöttünket megérezve bakok és suták ugrottak elő, hogy rövid helyzet- felmérés után újból eltűnjenek. A tölgyfaerdőben vaddisznókocát láttunk hónapos emséivel menekülni a bozótok alatt, s nemigen volt kedvem szembetalálkozni a feldühödött anyaállattal. Ahogy megállás nélkül mentünk hol fel a dombra, hol pedig le a völgybe, kapkodtam a levegőt, s gyakran meg kellett állnom, amit vezetőm mosolyogva nyugtázott: „Ne szabadkozz, az alföldi vadászok ugyanígy elkészülnek az erejükkel, mint te. Nem könnyű a hegyet járni annak, aki nincs hozzászokva!”. Azon is csodálkoztam, hogy olykor ráfüstölt, s amikor törleszteni szerettem volna, hogy micsoda vadász az, aki az erdőt járva szívja a bagarettát, újfent rámpirított: „a füst kígyózásából követem a szél járását, nehogy a vadak megszimatolják jöttünket”. Megsemmisültem a szégyentől. Az ember ne akarjon rögtön elégtételt venni ostobaságát ért kioktatásért, mert duplán bűnhődhet, mint én is. De jó volna, ha ezt más is belátná! 15
