Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Torjay Valter: Gondolatok a művészetről - és a művészekről

friss, ropogós kenyérrel. Ez szép emlék marad, sőt a képalkotó fantáziát is serkentheti, míg az előbbi eredménye rendszerint bosszúság és rossz szájíz.

A művész - ha teheti - világosítsa fel a vevőt a képpel való helyes bánásmódról. így több az esélye annak, hogy művei valóban túléljék őt.

Ha kisebb településekre kapunk kiállítási meghívást, feltétlenül fogadjuk el! Sokkal nagyobb megbecsülésben lesz részünk, mint a nagyobb, elegánsabb helyeken, ahol gyakran éreztetik, hogy szinte kegy számunkra a bemutatkozás. Arról pedig beszélni sem érdemes, hogy milyen fontos olyan helyre vinni a művészetet, ahol ebben igazán hiány van. Én a legnagyobb megbecsülést Jánosházán kaptam.

Kérem, hagyjanak már békén az impresszionistákkal! Teljesítményük igazán tiszteletreméltó, de korántsem egyedülálló. Még a maga korában sem. Ha akár a finn, akár mondjuk a lengyel, német, angol vagy magyar művészetet nézzük - az oroszt például nem is említve -, bármelyik fel tud mutatni olyan eredményeket, melyek a francia törekvéseknek mind minőségben, mind súlyban megfelelnek. Ki meri azt állítani, hogy Monet pl. Mednyánszkynál nagyobb művész lett volna? Minden tiszteletem Maurice Denisé, de a maga szimbolisztikus festészetében több volt ő a lengyel Malczewskinél? Aligha. A müncheni Schuch művészetének erejére is csak a helyszínen döbbenhettem rá, de Leibl sem járt sokkal jobban, sőt Marées sem. Ezeknél nagyobb lett volna Courbet, Renoir vagy netán Lautrec? Cézanne-t mint embert imádom, de ezt nem mondhatom el minden képére. Hasonló a helyzet mondjuk Gauguinnel is. íme, a jól szervezett propaganda eredménye. Rembrandt igazán csodás művész, de Hals, Vermeer, Rubens, Van Dyck, sőt egyes képeken más több kortárs németalföldi is fel tud hágni erre a szintre. És ettől senki nem lesz kevesebb.

Amikor nagypapám (aki mellesleg építőmester volt, de gyerekkoromban, a ’60-as években már csak sírköveket készíthetett Sárváron) megfestette télen a szombathelyi Oladi-dombot, akkor láttam először, hogy milyen festeni. Kisgyerekként mellette toporogtam a hóban, emlékszem, ahogy a fehéren megjelentek a kékesfekete varjak foltjai, a lilás árnyak, a kékes ég. A fekete mellett piros foltocskákat is feltett, az volt a legszebb. Akkor más szaga volt az olajfestéknek, évtizedekig bennem maradt: lényegében akkor lettem festő. Bár nagypapa ritka jó ember volt, nem tartozott a kifejezetten religiózus lelkek közé: az ájtatosságot meghagyta „Teruskám”-nak, nagymamámnak, akit már nem ismerhettem. De nem sokkal születésem előtt, a drezdai Tamás templomban mégis azért imádkozott, hogy belőlem festő legyen. Sajnos csak halála után teljesült ez a kívánsága. Ma, annyi év művészeti tanulmányaival a hátam mögött már tudom, kevés emberért volt akkora kár, hogy nem lehetett hivatásos művész, mint őérte: legalább egy Csók Istvánt veszítettünk vele.

Nem vagyok profi - hivatásos művész vagyok.

13