Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Nagy Gáspár: Látom magam előtt...
De vissza a megsárgult lapokhoz, melyeket Duba Gyula hajdani könyve ihlethetett harminc éve. (Tiszta posztmodern tánclépés, mondaná egy avatott tánctanár ...) Az itatás - napi szertatás. Kurziváljuk csak, felebarátaim! Fáradt, estéli szellő motoz a szederfa apró levelei között, odébb simít egyet- egyet, hogy kilássak az első mutatkozó csillagra. Már nem tudom, hányadik vödörfordulónál tartok. A nyikorgó öntöttvaskerék szép nyolcasokat ír le, miközben a kötél és a lánc keményen tekeredik a hengerre. Karom és derekam erősen fáj, kicsit ágaskodnom is kell, hogy a hajtókát a legmagasabb pontján elérjem. A kútkáván egy kékzománcos pohár, ha teli a vödör, ihatnék is éppen. Majd a végén, amikor már nem érzem a karom, akkor esik igazán jól a víz. A teli vödröket már férfikéz, legtöbbször apámé vagy nagybátyámé öntögeti az itatóvályúba. Tisztaságát már ellenőriztem, ez az én rendelt mindennapi feladatom, ha itt akarok lenni a szertartásnál. Ma csak egyetlen tyúktoll meg két szederlevél úszkált a vályú sarkában. Két marokkal még a körülöttük csillámló tegnapi vizet is kilötyköltem, nehogy a finnyás nyihahák megtorpanjanak, és fejüket fölvágva visszaügessenek az istállóba. Most csak a frissen húzott víz örvénylik, hullámzik a vályú tengerében. Micsoda harmonikajáték! Örökké el tudnám nézni ezt a varázslatot. A kút ma megint legalább húsz vödörrel apadt, de a vályú megtelt, szinte kiloccsan már a víz. Kezdődhet az itatás. Méltósággal végzi a „szagvizsgát” legöregebb kancánk, homlokán fehérük a nevesítő szép név: Csillag. Mögötte rendben jönnek a gyermekei: Pacsirta és Lobogó. Már éppen kocsiba foghatók, de még szabadok: éjjel nem álmodnak hámmal, istránggal, ostorszíjjal. Ha anyjuknak nincs gondja a vízzel, akkor ők is előkelőn nyújtják fejüket a vályúba. Nem hiába húztam ezt a rengeteg vizet, mintha a mohó szürcsölésből időnként kinéznének rám és nyugtáznák egy horkantással, prüszköléssel: a fiú ma a legmélyebben fakadó forrás vízét kínálta nekünk. S azok az okos, sokszor bánatos szemek, melyekben, mint ritka tükrökben, annyiszor néztem magam, most is hűséget szivárványoznak. Még néhány pillanat, aztán vége az itatásnak. Jöhet az estéli tánc: ficánkolás körbe-körbe az udvaron, nyerítés, fújtatás sűrű horkantások közepette. Megvan ennek is a koreográfiája, a csikók anyjukhoz dörgölőznek, csipkedik, ha- rapdálják nyakát, borzolják szép sörényét. Futnak még néhány kört, s aztán szépen beporoszkálnak az istállóba, a helyükre, ahogy a gazda fegyelmező szavai kívánják. Még visszanyerítenek a sötétbe boruló udvarnak, amely templomban elcsöndesült. Velük, az itatással, az udvarral álmodom. Azzal a valahai udvarral... és elsóhajtom: este volt, itatás ideje... és látom magamban, magam előtt. 96
