Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Czakó Gábor: Holt lelkek, A halál civilizációja, Eszközök eszköze
betagolódtak a rendszerbe, s életük kockáztatásával is kitartottak. A zárt rendben nyomuló, hat méteres lándzsát szegező' sisakos, pajzsos, páncélos, Nagy Sándor-i falanx sokszoros túlerővel szemben is helytállt. A személyes bátorság átalakult vasfegyelemmé: aki megbontotta a sort, kivégezték. Lényegében ezt a hadrendet követték az európai seregek a gépesített háborúkig. A honfoglaláskori magyar harcmodor: a villámgyors álca-támadás, a színlelt menekülés, az üldöző páncélos lovagok megbomlott harci alakzatára való visszacsapás vasfegyelem nélkül nem lett volna végrehajtható. Ugyanakkor nem volt gépies, sőt megkövetelte az egyéni megoldásokat. A modern sportcsapatok is hadigépezetek. A lelátó madártávlatából szemlélve a focipályán két vasfegyelembe szorított rendszer küzd egymással. Mindenki köteles biztos helyre adni a labdát. Némi kivételt képeznek a focista-zsenik - akik miatt a közönség megveszi a jegyét. Nekik, csapatonként egynek- kettőnek szabad játszania úgy, ahogy eredetileg kitalálódott a dolog. Általában ők a parancsnokok. A robotrepülők, a bombák, a rakéták használatához már semmiféle vitézség, leleményesség, sőt vasfegyelem sem szükséges. A harc absztrakt és személytelen. A katona lenyomja az indítógombot, ellenfeleit nem is látja, csak a tereptárgyakat, a földrajzi hosszúságokat és szélességeket. Hasonlít a bankárra, aki pénzét egyik országból a másikba irányítja, és egyáltalán nem számol azzal, hogy itt tízezrek veszítik el a kenyerüket, ott kiirtják az erdőt, és szennycsatornává változtatják a folyót. A tőzsde távlatából ilyesmik nem is látszanak. Roppant figyelemre méltó, hogy a vallás, a kultúra, a művészet mellett a fegyver és a pénz is kizárólagos emberi szerszám, ám az előbbiek teljes személyes oda- adottságot kívánnak híveiktől, a pénz viszont a lehető legszemélytelenebb... A 25. zsoltárban olvassuk ezt, a Bibliában gyakran ismétlődő hármas gondolatot: „Megbocsát az Ur és hűséges, megmutatja az utat a bűnösnek.” Vajon megbocsát-e Gazdaságkor istene, Mammon az ellene vétőnek? Ismeri-e egyáltalán a bűn fogalmát? És a hűséget? Kétségtelen viszont, hogy megmutatja az utat, s aki a pénz útján jár, az előbb-utóbb Harpagonná válik, miként azt Moliére úr oly pompásan megírta: „Jaj, jaj, szegény pénzem, édes pénzem, kedves jó barátom, elszakítottak tőlem! Elragadtak. Oda veled a támogatóm, a vigaszom, a boldogságom. Végem van, nincs mit keresnem többé ezen a világon! Nem tudok én nálad nélkül élni! Befejeztetett, nem bírom tovább, meghalok, meghaltam, eltemettek. ” (A fösvény, IV/7. ford.: Illyés Gy.) Ha éberségünk kialszik, eszközeink máris fölibénk kerülnek: ez a Dolgok rémuralma; az eszközeiben élő ember örökké hiányt szenved javakban, érzelemben, időben. Ortega írta nyolcvan éve: „Szűkölködőlét az élet; a lénynek voltaképpen egyebe sincs, csak szükségletei.” Vajon mit tettek közvetlen érzékelésünkkel, egyszerűbben: élményeinkkel a gépek? Gondoljunk a hivatásos turistákra, akik ott nyüzsögnek a tűzhányók, a vízesések, az ódon várak és kegyhelyek környékén, ám ahelyett, hogy gyönyörködnének bennük, szemlélődnének a csodatévő Madonna előtt, átélnék az adott hely különleges világát, a fényképezőgépüket csattogtatják. Majd odahaza merülnek el abban, amiben itt 28
