Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Kiss Gy. Csaba: Karol Wlachovsky, Pavol Lukác, Wiktor Woroszylski
ségi tanulmányúton kerestem föl az irodalmunkat közvetítő nemzedéktársaimat. A Tátrán Kiadó székháza, kis túlzással palotája, ott volt a nevezetes Mi- hálykapu utcában, nem messze az Óvárost határoló ároktól és magától a kaputól. Ez volt a klasszikus és kortársi szlovák irodalom egyik legfontosabb műhelye. Wlachovsky úrhoz, így kell mondani a kommunista kort fölidézve is, hiszen az emeleti szobában egy fehéringes, nyakkendős úr fogadott. O volt a leginkább polgári stílusú szlovák irodalmár azok közül, akiket 1974 nyarán megismertem. Polgár, aki szavatartó, pontos, akinek mindig fontos, hogy színvonalas munka kerüljön ki a keze alól. Úgy emlékszem, szlovákul beszélgettünk. Nagy igyekezettel próbáltam forgatni a szlovák szót, máig nem tudom, s nyilvánvalóan nem is fogom soha megtudni, miképpen hatott az én szlovákságom; mindenesetre egy későbbi alkalommal Karcsi szerényen megjegyezte, ő talán jobban tud magyarul, mint én szlovákul. Ami teljes mértékben megfelel a valóságnak. Nagy szerepe volt ebben családi hátterének. Több interjújában elmondta, hogy nagyapja olvasott neki először magyarul Rozsnyón. Emlékszem Karcsi szüleire, a kilencvenes évek elején találkoztam velük egyszer Pozsonyban. Ok is mind a ketten kitűnően beszéltek magyarul, ugyanazzal a szlovákos- felföldi szóejtéssel. Akkor is az jutott az eszembe, Hrúz Mária beszélhette ilyen akcentussal a nyelvünket. Egy ideig még élt a szlovák értelmiségi-polgári családok egy részében a szokás, különösen a nyelvhatár közelében, hogy megtanítsák valamennyire magyarul a következő nemzedék képviselőit. Persze arra gondolván, hogy milyen tragikus cezúrát jelentett magyar-szlovák viszonylatban a második világháború vége, a magyarokat diszkrimináló rendeletek sora, érthetjük, hogy megszakadt ez a tradíció. Szinte maga a magyar nyelv is gyanús lett. így még pozitívabban ítélhetjük meg a Wlachovsky családban megőrzött szokást. A közvetítés könyvkiadást és műfordítást egyaránt jelentett. Karcsinak az évek — ama hetvenesek és nyolcvanasok — során egyre nagyobb lett a szava a magyar könyvek kiadását illetően. Maga pedig módszeresen olvasta és fordította a magyar irodalmat. Főleg azokból a prózai művekből válogatott, amelyek valamely ösztönzést, mondjuk, kihívást jelentettek a kortárs szlovák irodalomnak. Azért nem lett hűtlen a klasszikusokhoz sem. Különösen Mikszáth állt hozzá közel; talán földijének is érezte a nagy palócot, talán a szlovák közeg bemutatását értékelte nála, mindenesetre, amikor a világirodalom remekíróinak a sorozatát tervezték, kedves magyar írójától nem sajnálta a terjedelmet, 1979-ben három vaskos kötetben adtak ki válogatást életművéből. A fordító Wlachovskyról már sokat írtak, úgy hiszem, az volna a legmeggyőzőbb, ha egyszer olvashatnánk ennek a műfordítói opusnak a bibliográfiáját. Beszédes volna a hosszú névsor, benne XX. századi klasszikusaink, Kosztolányi Dezső, Mándy Iván, Ottlik Géza, Örkény István és sokan mások. Külön említendő Karcsi több évtizedes barátsága Mészöly Miklóssal. Hogy a szlovák irodalom közegében Grendel Lajos olyan sikeres író lett, azt nem kis mértékben Karcsinak köszönheti. Nem könnyű most az évtizedek homályából előkeresnem azt a helyzetet, amikor bemutattam Grendel Lajost Karol Wla- chovskynak. Arra határozottan emlékszem, hogy a koronázó város volt a helyszín. Valamelyik kávéház, szerkesztőség vagy borozó. 49
