Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Margittai Gábor: Reggeli a Lavinában

tozatosság esztétikája, a kispolgárt a mértékletes és kiegyensúlyozott életvitel nyűgözte le benne a szepesi kisvárosokban. Es őt is magával ragadta a messia- nisztikusan nemzetközpontú tizenkilencedik századi szemlélet, a szabadelvű nacionalizmus, mely sem a szlovákosodásról, sem az ezzel járó parasztosodás- ról, sem a magyar állami tisztviselők kártékony pökhendiségéről nem volt hajlandó tudomást venni. O csak a daliás idők Szepességét látta, s akarta láttatni eltökélten, miközben a jelen már nemhogy a múltlírának, de a hétköznapok prózájának sem kedvezett.

Különös, hogy két évtizeddel Trianon után, és az első bécsi döntés előestéjén miféle szepességi városképeket rajzolnak „szlovenszkói” magyar írástudók egy Pozsonyban megjelent, 1938-as Tátra-almanachban. Különös, de nem váratlan. A hatalomra került többségi kisebbség és a csehszlovák államhatalom etnikai érzékenységét tiszteletben tartó hangokban harag, bírálat, keserűség lappang. Ezek a városképek valójában veszteséglisták, az elmulasztott lehetőségek katalógusai. Nincs egységes felvidéki várostípus, mi több, hiányzott e települések közös tudata, vélekedik Szvatkó Pál. A közös a szlovenszkói városokban a [z ezernyolcszáz, M. G.] nyolcvanas évek óta csak a keletkező'pestiesség volt, gyenge máz, amely meglehetősen lekopott a háború után, ha nem is tűnt el végérvényesen... a fejlődéssel számoló MÁV sok vidéki központ mellé túl nagy pályaudvart épített, s a városok lakói a szárazföldi Máriuszok nosztalgiájával jártak ki este a vasútra a torshoz elvágyódni: a háborúelőtti magyar polgárok nem éreztek helyhez- kötóttséget, és romantikus lokálpatriotizmusuk rendszerint csak akkor született meg, ha már Pesten tartózkodtak. Életüket eg)’ jellemezte: a vágy elfelé ... Pestre függesztett szem... A német, a szlovák ember és a kispolgár nem ismerte ezt az átható Mekka-felé nézést.

Szvatkó derűlátón úgy vélekedik, az ország feldarabolásával és a Pesttől való elszakadással megszűnt ez az epekedés, elkezdődött a régi kis központok önálló urbánus élete. Ám e derűlátás érezhetően kincstári. Az elemző nem hallgathatja el azt sem, hogy a kisvárosok egyszersmind önmagukra maradtak. Ahogy magára maradt a Szepesség is, tehetjük hozzá, amelyet már századok óta ostromolt a falvakból beköltöző, feltörekvő szlovákság és az ott ragadó vándorcigányság, mely utóbbi a kommunizmus telepítéspolitikájának köszönhetően fészket rakhatott a legpatinásabb patríciusházakban, hiszen azok, ellentétben a panellakásokkal, már nem feleltek meg a proletár komfortszükségletnek. Magára maradt, és védekező zártságát végleg elveszítette a szepesi perifériapolgárság, ez a - Szvatkó szerint - marcipánpolgárok közössége, e puha és békés szászok, akik hősöket nem adtak ugyan, városhéroszokat nem emeltek, de tudtak élni, és toleráns módon élni hagyni.

Megállított városok a szepességi városok - ma már. Hibernált városok. Mint ahogy szépek a szepességi városképek is, mégis végtelenül hamisak. A látogató csettint nyelvével, amint végigsétál a misztikus kis utcákon, szépérzékét kielégíti a renovált homlokzatok és az idevilágló kis sasfészkek panorámája, még ideig-óráig városjáró polgárnak is érezheti magát - pedig az egész már csak a múlt kulisszája. Ami rosszabb, mindez: kulisszatitkok nélkül.

Titoktalanok lettek a felvidéki városállamok, ami a legtragikusabb veszteségük, mert ez a helyek szellemének tökéletes felszámolását jelenti. Egy csonka,

42