Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Margittai Gábor: Reggeli a Lavinában
zásuk, mint nálunk bármiféle civil szerveződésnek. Nosztalgiázni, kávéházakat alapítani, főtereket renoválni, hírlapot nádkeretbe szorítani azt lehet, ezt a múltat újraélni és -éleszteni — soha. A Szepesi Káptalan egyetlen megmaradt hű őrszeme, a barátságos, de kissé levert skótjuhász előttünk baktat föl a Szent Márton-templomhoz. Időnként hátrafordul, végigméri ruházatunkat, eltűnődik, majd megállapíthatja bakancsunkról és alpinista kabátunkról, hogy az nem misejáró öltözet, így folytatja útját. Két lábra áll, mancsával előzékenyen kinyitja előttünk a nyugati városkaput, s amikor kilépünk, előre fut, a szénsavas forrásokhoz vezető turistajelzés nyomvonalán, amerre mi is igyekszünk. Meleg ez az év végi szepességi tél: déli szél fúj, napos ködben úszik a dombtető. Minden nyugvóponton. A széles fennsíkon girbegurba ösvények rajzolata, a domboldalon szekeres cigányember hajtja büszkén kiáltozva, integetve két csikóját. Különös alakú kis kápolnák mellett vágtázik el a szekér, barokk árnyékuk ráfagyott a fűre. Az embernek kedve volna nyakába szedni a lábát, és megindulni csak úgy, semerre. Nem lehet. Az első keresztútnál mi is holtpontra jutunk. Kutyánk már sehol: a városfaltól nem messze elfoghatta az idegentől való kispolgári rettegés, és visszaiszkolt a kapu mögé, őrhelyére. Alacsonyabb dombra leszünk figyelmesek, tetején kisebb templom. Pontosabban már nem is látjuk az építményt, mert körbefogta az egész halmot a köd, és a ködön körkörösen átszivárgó napfény. Mintha a semmiben állna, opálos gyűrűben lebegne a kis fogadalmi templom a Szürkeszakáll-hegyen, a gyógyvízforrások fölött. Nem döbbenünk meg, metaforákat sem keresgélünk, csak elgondolkodva sarkon fordulunk, és visszasietünk a városkába. Amikor átlépjük a nyugati kaput, s csak körbezáródó falakat látunk meg falakhoz tapadó házakat, és látjuk a lakóit szűk mandorlaként magába foglaló, vulva alaprajzú Szepeshelyet, s a juhászkutya némi elégtétellel ránk vigyorog, megértjük az utolsónak hazaérkező középkori fuvaros megkönnyebbülését. A mérték visszaáll. Mi tagadás, a Szepesi Káptalan is a semmiben áll. Beékelődve, amint mondani szokták, Közép-Európa leglátványosabb várromja, valamint a forgalmas lőcsei országút közé. Egy vár mellett, amelyet pálinkafőző katonák még a XVIII. században lángba borítottak, és végleg lakhatatlanná tettek - azaz egyetlen részeg mozdulattal a táj romantikus csúcspontjává. A település kiterjedése öt perc séta. Csakhogy. Nehezen hihető, hogy Szepeshely közönséges felvidéki város volna, egy a sok közül, melyben megrekedt az idő. Amelyben az épületek, a cipszer polgári emlékművek, az utcahálózat egyszerűen csak pasztörizálták a középkort. Csalás ez, és öncsalás. Lenyűgöző kézbe venni egy-egy jelentéktelen, megfeketedett öreg gerendacsonkot, kettétörött sokszázéves téglát vagy a vakolat alól kipergő megsárgult régi vakolatot. Persze álszent csodálat az, ahogy morzsolgatjuk ezeket az ósdi, céltalan építőanyagokat, mintha ujjainkon keresztül elérhetne a múlt megvilágosodása. Szepeshely kanonokházait leginkább nem is szemmel, hanem az orrunkkal és a tenyerünkkel jó befogadni. Anyagtól függetlenül más 38
