Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Margittai Gábor: Reggeli a Lavinában
kezet egyetlen zengő-lélegző szobortömbbé dermed, néhány órával, néhány mozdulattal csak a felvidéki újesztendő eló'tt, ahogy jönnek a királyok, árneny. Fölülről nézve: szeszélyes, értelmetlen, gubancos hurkok tömkelegé. Földszintről nézve: az utazás tökélyre vitt esztétikája. Akárcsak a magyar országutak, a felvidékiek is kora reggel a legkísértőbbek, és az első, legtisztább fényekben nyílnak meg a behatárolatlan felé - de itt, északon minden méternek, minden elágazásnak más értelme van. A felvidéki országút gyönyörködik önmagában, közben gyötri a rajta közlekedőt. Érzékien nyújtózik a dombos-hegyes tájban, hogy kilométerekre belátni rejtettebb hajlatait, szerteágazó, majd összefonódó acélkék erezetét, csábító lejtőit és merész kanyarulatait, de valójában éppen olyan, mint az olykor mellette, olykor alatta futó Poprád folyó. Vagyis néha visszafelé áramlik, ostoba, veszedelmes helyekre sodorva a járókelőt; néha pedig váratlanul megtekeredik, derékszögben megtörik, talán meg is szakad - vagy szórakozottan csavarog a szántóföldek és gyümölcsösök között. Mígnem egyszer csak megközelíthetetlen, mágikus romok, elhagyatott csevicekutak közé siklik halkan, kissé önelégülten, mindig álmélkodva saját szépérzékén és találékonyságán. A felvidéki országutak kiszámíthatatlanul működnek, feltehetően azért, mert alattuk hasonlóan kiszámíthatatlan ősrégi utak futnak, amelyek jottányit sem engednek hagyományaikból. Ezek a mélyutak nem feledik, s nem feledtetik, hogy egykor állandó folyamai voltak az Erdélyből mega Tisza mellékéről kiinduló Bocskai-, Bethlen-, Thököly-, II. Rákóczi Ferenc-féle hadaknak, melyek Pozsony és Bécs felé tartva keresztülmasíroztak e vidéken, de a császári hadaknak is, melyeknek útja éppen ellenkező irányba vitt. Ezért a szepesi utak ma is rátarti és fortélyos hadi utak egyben, a fosztogatás, a rajtaütés, a cselvetés és a vereség halálos hagyományaival. Kevés tájon érezni ennyire esztétika és történelem rejtelmes összefonódását. így a Szepes- ség országútjain nem lepődik meg az ember semmin. Még azon a hátborzongató jelenségen sem, ahogy szürkületkor minden fényt felzabálnak, s csak vakon, kockáztatva lehet közlekedni rajtuk hajnalig. Ha valaki csak rátette a lábát erre a felületre, óvatlanul elrúgott egy követ, vagy csak rápillantott a térképre, már úgy járt, ahogy a balszerencsés földrajzi felfedezők. Magabiztosan indultak, körültekintő tervekkel, de hozzáértek ahhoz a csavart Möbiusz-térhez, amely nem teszi lehetővé, hogy többé megérkezzenek valahová. Se kiszállni, se leszállni. Krúdy a Szepességben tanította Szindbádot járni. Hiába tetszik nyomatékos körvonalakkal határolt, ártalmatlanul keskeny tereptárgynak a felvidéki út. Vegyük például az érchegységi Kopanec-hágón átvezető kis hegyi utat, december végén. A hol sötét kanyonokban, hol minaret alakú mészkősziklák között kanyargó középkori Magna Via a fenyőerdő alján kezdetben csábítóan sima és patyolat, a figyelmet sem igen tereli el magáról. Aztán a kőbe vájva tekeredik fölfelé, elhagyva szállodákat, erdészházakat, kempingeket, annak rendje s módja szerint először kis hódarával beszórva, majd itt-ott jégfoltokkal. Amikor a legmeredekebb, legfenyegetőbb vidékeken vezet át, ahonnan nincs visszatérés, már merő jégtükör, vaskos hófalakkal, csalóka 36
