Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Tverdota György: Legalább N. A. sejtse meg...
„Az érdeklődés, mellyel József Attilát pályáján kísérem, hevességben, megvallom, majdnem embertelen. Légtornászt figyel a barátja így: hüledezve, szorongva, imitt-amott halk rosszallással csóválva a fejét.” - kezdi a közelmúltbeli korholásaira is visszautalva, fölhíva a figyelmet a költő akrobatikus vállalkozásának kockázataira, s így folytatja: „Az akrobataság kívülről nézve: harmonikus, sőt graciőz mozdulatok kivitele igen megnehezített körülmények között. A nehézségek leküzdésének szempontjából nem közömbös ugyan, hogy az akrobata késeket kapkod, gyűrűn forog, vagy mázsás súlyokat emel-e: de végső törekvése minden változatban ugyanaz: játékká stilizálni a nehézségekkel való viaskodást, vibráló villanásokká anyagtalanítani az anyagot. S körülbelül ez az, amire József Attila költészete törekszik.” Németh továbbra is kitart amellett, hogy normális esetben az ilyen vállalkozás kudarcra van ítélve, s sorolhatná a proletárköltészetnek nevezett álművészeti produktumok kudarcainak hosszú listáját. Barátja teljesítményében meglátja a kivételességet, a szabályostól való szerencsés, sőt, csodaszerű eltérést. Esztétikai érzéke művészi sikerről tájékoztatja őt, s ő a magyarázatot abban látja, hogy akrobatával áll szemben, akire más szabályok érvényesek, mint a szó közönséges mestereire. A zászlóhajtás netovábbja, hogy ő, aki hűségesen őrizte a Medáliák-korszak túlszárnyalhatatlanságának eszményét, belátja, hogy a Külvárosi éj kötetben végbement a hihetetlen esemény. A költő túlszárnyalta vagy legalábbis utolérte a Medáliákat, de nem úgy, ahogy Németh ezt elképzelte volna: „A Medáliákat talán csak én szeretem -, de ha igazságos akarok lenni, el kell ismernem, hogy ez a kis füzet sokkal érettebb, férfiasabb és erőteljesebb, mint a Nincsen apám se anyám számomra igen kedves kötete.” Gondolom, nem kell bizonyítanom, hogy a két régi barát viszonya ennek a kötetnek és ennek a méltatásnak a fényében egyszer s mindenkorra rendeződött. A költő is hamar túljutott a maga szemellenzős osztályszemléletén, fenntartva mindazokat az alapelveket, amelyeket szocialista mivolta diktált neki. Németh Andor a további költői teljesítményeknek is a legértőbb kritikusai közé tartozott. Ámde József Attila újabb, ezúttal még lenyűgözőbb, de egyben szorongást keltő meglepetésekben részesítette barátait. A társak, a Szép Szó szerkesztői és munkatársai egyre nyugtalanabbul és egyre tehetetlenebből szemlélték, mint ás egyre mélyebben lelki élete mind mélyebb és mélyebb rétegeibe a költő, s hogy a születő új remekművekért az ember milyen súlyos árat fizet. Németh Andor is a tragikus lelki összeomlás megrendült tanúi közé tartozott. Ha kellett, szállást adott néhány éjszakára az ideiglenesen hajlék nélkül maradt barátjának. Ha alkalma nyílt rá, megpróbálta megóvni őt a lélek alvilágában folytatott kalandjaitól. 1937. február elején a Cobden Szövetségben kettejük között lezajlott vitában, amikor József Attilát világviszonylatban is jelentősnek minősítette, hasztalan figyelmeztette vitapartnerét arra, hogy hagyja abba a lelkében való szinte rögeszmés vájkálást: „A kielégületlenségnek állati üvöltéssé dagadó panaszkodása, a versek személyi és tárgyi mezítelensége meghökkentő intenzitású. A próféták óta nem panaszkodott hiányérzés hevesebben és elepedettebben, mint ezekben a zsoltári felfokozottságú panaszdalokban. Meg kell azonban vallanunk, bármennyire csodáljuk a költő fölényét, mellyel a lelke mélyén 14
