Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Lengyel Tamás versei
A magányos Milyen különös vagy így színesben, görnyedt háttal, élő „egyenesben”. De hát, mit számít a hát, ha csodát láthatok, s fújhatok harsonát (vízen át, parton át). Mióta átkeltünk a Kárpátokon sosem volt rokon még ilyen távoli, ennyire kedves. Uj a hely, és most szoknom kell ehhez is. Nálunk, ifjan és fekete-fehéren ragyogtál, jobban, mint bármi érem. Képzelt isten voltál, családi dogma. Es itt heversz a szemétre dobva? Mondják, anyád kisírta a szemét, mert nem jöttél. Mert nem mehetett eléd. Most bolondok nevetnek ki, mint bolondot - vigyázz! Belebolondulsz, ha el nem rontod. Pár éve, mikor még tinédzser - ismertelek: nem volt halott feleség, halott gyerek, hetvennégy ízig hajlott hátad nem volt kegyhelye a magánynak. Maradnál is még így, azt akarom, öreg keret, friss arc, nyugodt falon, alázatos anyának jólelkű fia. De mert nem maradhatsz, gyere hozzánk, velünk, értünk haza. Waratah így becézném, ha akkor még mindig élnénk. Sétálnánk fűfák és rózsaszín gumivirágok közt, kettőnké lenne a világ.
