Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Ablonczy László: Őszirózsa-koszorú Sütő András ravatalára
Azon az augusztusi estén sem magáról, hanem Bethlen Gáborról és a megmaradás esélyéről beszélt, vagyis sorsunk bölcs alakításáról. Móricz Erdély-trilógiáját becsülve kereste a fejedelem újkori szellem-jeleit. Anyaggyűjtésében, készülődésében számára a Pázmánnyal való levelezés jelentett felismerést és távlatot. Hogy a református fejdelem és a katolikus egyház vezetője jobban érti egymást, mint az Ady nagypénteki versében idézett röhögve tomboló látnoksereg. Vörösmartyval rettegte nemzeti voltunk végzetes omlását, elpusztakamarásodását. Agya melletti szekrényén egy öreg Krúdy-kötet állt, jelezvén: utolsó olvasmányaként kedves szerzője álom-batárján még egyszer bejárta azt a Tündérkertet, amelyért annyit szenvedve oly nagyon szeretett. Drámai aggodalmait is azért írta színpadra, hogy megnevezze és elűzze a veszedelmeket. Poéta sacra volt, magában hordozta a közösség sorsát olyaképpen is, ahogyan meg nem született Bethlen-drámájának zárógondolataként tervezte: „Kicsi népben nem az a nagy, aki vihart támaszt, hanem aki népe elől a nagy vihart el tudja fogni”. ITT ÁLLUNK hát, mert másként nem tehetünk, a Himnuszt énekeljük. A kolozsvári teológia kórusa és a Vártemplom énekkara erősíti a gyülekezetei. Babits írja: „Nemzeti himnuszunk igazában a szabadság himnusza. Káromlás szolgaszívvel énekelni”. Gyülekezetben ilyen felszabadult zengéssel még soha nem énekeltem áldáskérő imádságunkat. Sütő András gyásza a babitsi szabadság állapotába emelve zenged velünk a zivataros századokat. „A gyarló tudatlanság! Zablátlan indulat” városában, ahol pontosan láthattuk és látjuk, „Milyen még az ember, földünk állapota” — a Csokonai jövendölte Marosvásárhelyen II. Rákóczi Ferenc várteplomában írófejedelmet temetünk. A SZENNYES LELKŰ S TOLLÚ söpredék persze a gyász óráiban se nyugszik. Már a református temető felé ballagunk, amikor a sepsiszent- györgyiek kis különítményéhez csatlakozva Bogdán Lacival beszélgetünk. Kérdi, ismerem-e az internetes újság alja-sorait. Visszakérdezek: emlék- szik-e Sütő András Illyés-búcsúztatójára? Kis kuvaszoknak „jól esett lábikrájába harapni”, mondta farkasréti gyászbeszédében, s azonmód megkérdezte Aczél György: kire, kikre gondolt. Bori Imrére, válaszolta, merthogy néhány nappal korábban a nagybeteg költőről piszkolóan nyilatkozott az újvidéki lapban. Sütő András persze többes számban beszélt, gondolt ő az Elet és Irodalom és a poszt-Szabad Nép, a Népszabadság gyalázkodóira is. Azóta a helyzet annyiban változott, hogy a műveletlen- ségben fogant elközönyösítő és gyűlölködő hadművelet Duna-medencei programmá szerveződött. Ami azt is jelenti, hogy kuvaszok helyett immár vérebek tombolnak kertjeinkben. Felettük a jelen ítélkezik; egyik lap példányszáma sietősen fogyatkozik, a másik érdektelensége folytán már csak hírhálón öklendezik. Agytállal nem szolgálunk; de a kutyakép esztétikai genezisét érdemes felidézni. Weöres Sándor még a harmincas évek közepén, Zsolt Béla gyalázkodására utalva írta Illyés Gyulának 158
