Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Jutalomjáték

nagy mitológiákban és a hajdankor nagy regényeiben, drámáiban egyszerre volt a legszigorúbb tabu és a legnagyobb kiváltság (Inzest. Elisabeth Frenzei: Motive der Weltliteratur, 3. kiadás, Stuttgart, 1988. 399-419.), itt alkalmi eset, súlytalan elem a többi életmegnyilvánulás között, nem mámor és gyalázat.

Bartis Attila könyve természetesen nemcsak azért figyelemre méltó alkotás, mert gazdag tapasztalatokban és mert radikális, engedmény nélküli a világképe, hanem azért, mert nagyon jól meg van írva. Nagyon professzionális adagolja a tudnivalókat. És nagyon jól szerkeszt - pontosan tudva azt, hogy egy ilyen megdermedt világ látszatcselekményeit úgy tudja elfogadhatóvá tenni, ha motívumok hálójába fogja a szöveget. Ez lehet kép (jegenyék, madarak, gyöngy), lehet a megtagadott anyamell emléke, lehet a Rebeka név. És lehet egy mondat. Ez a mondat kétszer hangzik el a könyvben, egy-egy leányra vonatkozik, akik ártatlanul szenvednek és pusztulnak: „olyan egyedül állt, mint aki mellé az Úristen elfelejtett világot teremteni”. Ez az elbeszélő mondata, természetesen, de most tulajdonítsuk a szerzőnek, hozzátéve, hogy aki ilyen mondatokat talál a lelkében, az rokonszenvre és reményre jogosult.

Tegyünk egymás mellé két idézetet a kilencvenes évek elejéről, az egyik egy netnaplóból való, a másik egy verseskönyv első darabjából. „Magyarországon erős zsidó öntudattal soha nem lehetett elismert író valaki. Magyarországon zsidóként nem lehetett jó író valaki, s végül Magyarországon íróként sem lehetett zsidó valaki - mert sem a magyarok, sem a zsidók nem tették ezt lehetővé, s ennek következtében az írók lelke roppant bele ebbe a kettős szorításba.” Az Idill című vers vége: „Tavaszt harsog lenn az utca, / teli dezodorszagú szerelmekkel. / Kit érdekel, ha irkája / s az ég közé szorulva, / kezében tollal vacog egy ember?” A két idézet egymást magyarázza: a személyiség válságosságát a státus bizonytalansága és fordítva. 'Falán nem túlzó „metaforizálás” Szántó T. Gábor írói működését úgy szemlélni mint következetes szembenézést ezzel a személyes élethelyzettel és ezen túlmenően, írásait művészi ajánlatokként értelmezni, azok számára, akik tudatosítani akarják a maguk skizofréniáját, nem vállalva egyikét sem „kézenfekvő” megoldásoknak: az eltagadástól és a kivonulástól a felszínes asszimilációig és az agresszív - kompenzáló - általánosításokig.

A magyarországi zsidóság az a virtuális és mégis oly valós tér, amelyben ezek a személyes drámák játszódnak, ha kívülről zömükben nem is észlelhetően. Szántó T. Gábor a ritka kivételek egyike, aki a maga írói elhivatottságát annak a célnak a szolgálatába állította, hogy ezeknek a traumáknak a sorát számba vegye, és - hangsúlyozva - nem a politikai publicisztika technológiáival és indulatmenetével, hanem olyan szövegek létrehozásával, amelyek szándékuk és eredményeik szerint a magyar irodalomnak integráns részesei. A skizofrénia feloldásának nyilvános kísérletei, vagy egyszerűbben szólva, a traumák nyilvános elemzései persze érdekeket sértenek, a kibeszélés, egy markáns álláspont hangoztatása mindig moralitás is, amit az érintettek (a magukat érintettnek gondolok) nem könnyen vesznek tudomásul. Az író eddigi legnagyobb vállalkozásáról, a Keleti pályaudvar, végállomás című családregényről, amelyet régi adósságomat törlesztve néhány bekezdésben most mél138