Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Jutalomjáték
júi eligazítok. Egyetlen adat érdemes figyelemre: a drámai bűn és a borzalmas lelepleződés pillanata egybeesik az elbeszélő (az írónő) nagy kitüntetésével. Nem pontosítja a szerző, de könnyen kideríthetjük, hogy Szabó Magda 1978- ban kapott Kossuth-díjat. Csizmadia Éva könyvében is megjelenik az írónő (Magduska), mint véletlen mellékszereplő (aligha lenne boldog egyébként, ha olvasná a róla írottakat...), viszont egész katalógus állítható össze azokból a tényekből, amelyek Emerenc-Juliannáról beszélnek itt is, ott is. A tények skálája felettébb gazdag és rétegezett, a megjelenéstől, a beszédmódon át, a gesztusrendszeren keresztül az életrajzi emlékekig. Az alagsori lakás zártsága, a pokoli munkabírás, az orvos- és templomellenesség, a szitkozódás és a szemérmes ellágyulás váltakozása, hogy üstben főzi a ruhát, hogy hatalmas kriptáról álmodik, hogy szekercével fenyegetőzik, ha feldühítik, hogy a nőnemű állatot - itt kutyát, ott macskát - fiúnéven nevezi, az örök kendőviselés, a tájnyelvi „górál” meg „préda” használata stb., stb., addig hogy mindkét szöveg említésre méltónak tartja fölemlegetni az általa készített karamellapudingot, és hogy végül rá kell törni a mindig bezárt ajtót, hogy megmentsék és - hogy ezáltal - elpusztítsák. A regény így rajzol: arca „mint egy tó”, a beszámoló viszont emígy: arcát „mintha papundekliből vágták volna ki” - az egyik sejtelmes líraisággal, a másik drabális érzékiséggel. Hogyan lesz regényhős, sőt egy saga főszereplője egy különc, de mégiscsak hétköznapi alakból? És most tekintsünk el a szövegalakítás stiláris elemeitől. „Néha csak egészen keskeny mezsgye választja el az önéletírást az önéletrajzi elbeszéléstől vagy regénytől. Elég a szereplők nevét megváltoztatni, s ez a formalitás a művet nyomban egy másik csoportba sorolja át, amely biztosítja az írónak a fikció jogát.” így ír Ligyija Ginzburg A lélektani próza című könyvében, amely akkortájt jelent meg, amikor Az ajtó íródott. Az a sajátos feszültség uralja a regényt, hogy míg az elbeszélő nem rejtegeti a maga „valós” életrajzi elemeit, a kulisszákat általánosítja, és a másik, a vele párba rendelődött főalak sorsát mitizálja. Csizmadia Éva könyvében pontosan szerepel Szőke Julianna lakcíme, Szabó Magdánál még a városrészt sem lehet biztosan azonosítani. A beszámoló meglehetősen ragaszkodik az időrendhez, a regény tudatosan adagolva keveri az információkat, a múltbelieket a jelen idejűekkel motiválja és viszont, illetve az eljövendőkkel tükrözteti. A Szabó Magdánál megadott szülőhelyet nem találjuk a térképen. Ami a krónikás beszámolóban szomorú életrajzi eset - megcsalatás, testvérhalál -, az a regényben történelmi téboly és démoni vízió. És hát Juliannából (,Juliskámból”, ,,öreglány”-ból) - Emerenc. Akinek semmiféle személyazonosítási papírja nincs, felbukkan, felkavarja az istenektől rátestált világot, és eltűnik nyom nélkül. Akinek a neve mögött felsejlik, bár viselője ott sertepertél ujjatlan kesztyűjében a Pasarét kies vagy kietlen utcáin, elegáns vagy lepusztult lakásbelsőiben, a Walkűr alakja, a bibliai Márta és Médeia meg a párkák és a nemtők. És elhisszük, hogy az ő igazi helye nem egy csöndes budai fasor, hanem a fényben és vérben megdermedt Mükéné. Ha a közelmúlt mindennapok alakjai és tereptárgyai mögé tudunk nézni Szabó Magda könyvét olvasva, ha engedünk a sejtelemnek, hogy az új irodalom is kapcsolódhat ama kor és tér katartikus emberképéhez, amelyet az 135
