Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Jutalomjáték
ALEXA KÁROLY Könyvről könyvre - jutalomjáték SZABÓ MAGDA, BARTIS ATTILA ÉS SZÁNTÓ T. GÁBOR KÖNYVEI Ezzel a közleménnyel végéhez ért - időlegesen?, véglegesen?, ki tudná előre...- az Életünk két éve kezdett kritikai esszésorozata, amely nem ok nélkül, ha kissé ugyan nagyképűen is, Babits Mihály veretesen egyszerű „nyugatos” rovatcímét elevenítette fel. Tizennyolc közlemény, több mint kétszer ennyi könyvről, ez az - ideiglenes? - mérleg. Olyan szabálytalan olvasónaplónak szántam ezeket a dolgozatokat, amelyek egy-egy új könyv kapcsán, annak ismertetése, elemzése és bírálata során, tudatosan elágaznak egy-egy elméleti vagy történeti vagy irodalompolitikai kérdés felé is. A könyvek kiválasztása során tehát egyszerre érvényesült a „kétféle” aktualitás szempontja: számon tartani napjaink irodalmának fejleményeit és figyelni arra is, hogy napjaink irodalma „könyvről könyvre” hogyan írja fölül a teóriát és a históriát. Hogyan, milyen arányban és milyen hatásfokkal valósult meg, illetve érvényesült a kiválasztás és a véleménymondás személyessége, az érvelés szakszerűsége, azt nem nekem kell eldöntenem, kedvező és elmarasztaló visszhangot egyaránt tapasztaltam. Baráti hangú sorok és telefonok éppúgy elértek, mint - mondjuk- az „irodalmi feminizmus” kapcsán (2006. 1. sz.) a Tűsarok nevezetű internetes portál közreműködői, akiknek egyike véleményét élménybeszámolóval helyettesítette, írván, hogy „ A. K. cikke elolvasása után sugárban hánytam”. Miközben az aktualitás jegyében hónapról hónapra íródtak ezek a kritikai értekezések, ilyen-olyan okok miatt „kimaradt” néhány olyan könyv, amelyekről röviden most kívánok számot adni, olyanok, amelyeket igazi élvezettel olvastam annak idején, olyanok, amelyeket a kritikusban ott lappangó irodalomtörténész is elraktároz magában, és olyanok - most látom, „egybeolvasva” őket -, amelyek a „klasszikus”, a lehető leghagyományosabb irodalomfelfogást látszanak követni: nem tagadják le a világot, mégis öntörvényű mesék, nem kezelik ugyan csupán eszközként a nyelvet, de meg vannak győződve arról, hogy az irodalom nem privát tudósítás a nyelvvel való küszködésről, hanem az emberről és az emberért való beszéd. Bizony - ilyen régiesen és ilyen természetesen. Szabó Magda idestova fél évszázada a legolvasottabb kortárs íróink egyike, olykor külföldön is listavezető (csak Hz ajtó több mint harmincezer példányban kelt el Franciaországban, nálunk felfoghatatlan külsőségek közepette, nem árulom el, hogy a „majdnem Nobel-díjas” X.Y. mennyiben szokott megjelenni...), és mindezek ellenére Szabó Magda - bizton állíthatjuk - nem részese semmiféle kritikai kánonnak, nem szerepel se „belső”, se „nyilvános” listákon, nem tárgya elemző monográfiáknak, noha senki nem állította-állítja róla, hogy talmi giccset termelne bizonyos naivabb olvasónők kedvére. Szabó Magda nincs „tudomásul véve”. Nem tudom, miért - csak a magam véleményét 132
