Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Czigány Lóránt: A magyar forradalom az angol sajtó tükrében

politikai szabadságnak azt a szenvedélyes igényét, amely oly világosan fejeződik ki Budapesten. Elítéljük a szovjet harckocsik és csapatok intervencióját a magyar munkások ellen, akiknek nagyrésze fegyvertelen volt. Elítéljük az ezáltal okozott vérontást. Hisszük, bog' mind Magyarország, mind Lengyelország lij kormánya gyorsan teljesíti állampolgárainak kérését, az igaz demokrácia megvalósítását... Két ország nagobb függetlenséget akar, véget kíván vetni a szovjet kizsákmányolásnak, de a Szovjetuniótól nem akar teljesen elszakadni. ”

A második hét reakcióiból többek közt a Budapestről visszaérkezett oxfordi diákok egyikének helyszíni jelentését idézték, lan Rankin ezt írta: „A magyar forradalom a diákok megmozdulásából nőtt ki. Ezt teljes meggyőződéssel mondhatom, hiszen most tértem vissza Budapestről, ahol magukkal a felkelőkkel beszélni tudtam erről. S azt is hangsúlyoznom kell, hog a felkelés teljes egészében spontán volt. Nem férhet kétség hozzá, hogy fegyveres puccs gondolata föl se merült mindaddig, amíg az A VO könnyfakasztó bombákat nem dobott a kétszázezer tüntető közé. Ezeket diákok vezették. Az idősebb nemzedék számára a forradalom meglepetés volt. Olyan felkelés tört ki, amelynek mondhatni minden résztvevője a diktatúra neveltje. A forradalom angol dokumentumainak felsorakoztatását a Manchester Guardian november ötödikén megjelent „Magyarország” címéi fordítása fejezte be. „Talán hallgatni kellene - írta a Guardian. - Hog némaság visszhangozza a csöndet, amely Nagy Imre utolsó felhívását, a pusztában elvesző segélykiáltást követte a budapesti rádióban. Talán ne szóljon, aki nein halni készül. Csak az szóljon, akinek ebben a tragédiában cselekednie kell és szenvednie kell. Ne zavarja se »nézet«, se »magarázat« az óráról-órára ritkuló és halkuló segélykéréseket, amelyeket lassan elfojt a hazugságok fullasztó ködének közege”.

A záróakkord után a nég felolvasó felállt, és kiment a teremből. A hallgatóság is felállt. Az, bog tapsoljon, az egbegűlt száz ember közül égnék se jutott eszébe. Pedig nem templomban voltunk. Sajnálom, hog ezen az estén a londoni lengel klubban nem lehetett közöttünk hallgatónk. Az előadást, hog résztvevőinek ne kelljen kézfogás nélkül hazamennie, eg másik teremben fogadás követte. Az egbegíílteket két lengel lány kínálta fehérborral. Eg fiatalabb barátom ült mellém. Elmondotta, hog október huszonharmadikán, azon az estén, amelynek eseményeire percnyi pontossággal emlékszik - Oxfordban kellett beszámolót tartania. Angolul, angol diákoknak. Mai oxfordi diákoknak. Ezek 1956-ban kilenc évesek voltak. Angliában. Ebből az angol nemzedékből hetvenen hallgatták végig az előadást, ami másfél óráig tartott. A vita ugyancsak eltartott másfél óráig, pedig Oxfordban az a szokás, hog eg- eg felszólaló csak eg-eg kérdést tesz fel, eg mondatban. Azok közül az angolok közül, akik kilenc éves kisfiúk és kislányok voltak annak idején, negvennek volt kérdeznivalója. Magarországról és a forradalomról.

(Szabad Európa Rádió, 1966. november)

98