Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Czigány Lóránt: A magyar forradalom az angol sajtó tükrében

bachnál a határon - a szovjet csapatok még nem vonultak be Sopronba, de már ott voltak a közeli dombokon. Útközben rengeteg menekülővel találkoztunk. Véget nem érő oszlopban meneteltek a határ felé. Mentve földi javaikból, ami menthető volt: hátizsákban, szatyorban, talicskán, szekéren. Tekintetükben gyász és lemondás.

A város közelében lévő laktanya helyőrsége úgy döntött, hogy felveszi a harcot az oroszokkal. Az ágyúkat abba az irányba fordították, ahonnan a szovjet csapatokat várták. De mire odaértünk, a tüzéreknek nyoma veszett, s katonáskodáshoz alig konyító diákok próbálták sebtében ki tanulmányozni: mit is kell csinálni ahhoz, hogy egy ágyú elsüljön.

Behajtottunk a városba, mindenütt kis csoportok álldogáltak, utcasarkokon, kapualjakban. Amikor a főtérre értünk, távoli géppuskaropogás zaja hallatszott. Az emberek egymásra néztek. A várakozás véget ért. Körülsétáltunk a téren. Aztán valahol valaki sikolozni kezdett. Férfiak és asszonyok rohantak ki az egyik utcából. „Itt vannak - kiáltozták -, négy orosz tank jön!”

Pánik fogta el a tömeget. Fejvesztve menekült mindenki, ki sírva, ki jaj- veszékelve, ki ordítva — majdnem bennünket is magukkal sodortak. Aztán valahogy mégis a helyünkön maradtunk. Az utcák teljesen kiürültek. Sopronból néhány másodperc alatt lakatlan kísértetváros lett. Csak itt-ott kémlelt ki valaki riadt arccal egy-egy ablakból. Magam is aggodalmasan várakoztam. De látni akartam az oroszokat. Hamarosan hallottam őket. Tankok hernyótalpainak moraja, majd egyre erősödő dübörgése, s végül feltűntek az utcasarkon. Elöl egy páncélkocsi, mögötte négy T-34-es tank. Ránk se hederítve befordultak az egyik utcába, amely az egyetem épülete felé vezetett. Nyilvánvaló volt, hogy jól ismerik az utat. Gyalogságnak nem láttuk nyomát.

Visszafordultunk a határ felé. Az első dombon megálltunk, és lenéztünk a városra. Halotti csönd. Aztán gépfegyvertűz. Aztán megint csönd. A földeket gyér hótakaró borította. Gyorsan sötétedett.

Útban a határ felé ismét elhajtottunk az ágyúk mellett, amelyeket bejövét láttunk. Most már senki nem volt mellettük. Eltűnt a menekültoszlop is. Csak itt-ott bukdácsolt egy-egy magányos ember a határ irányába. Felvettünk egy idős asszonyt, 14 éves unokájával. Összes földi javaikat egy retikül-nagyságú batyuban szorongatták. Az asszony egész úton sírt.

A határon 3 teherautónyi menekült várakozott - Sopron felé kémlelték a határt. Osztrák határőrök, újságírók, fényképészek és kíváncsiskodók állták körül őket. A lárma közepette egyszercsak rekedt férfihangon felcsendült a magyarok himnusza: „Isten áldd meg a magyart.” Flamarosan valamennyien - talán százan - együtt énekeltek. Sokuknak könnyes volt a szeme. Mindenki mozdulatlanná merevedett. Az osztrák katonák tisztelegtek. A férfiak fedetlen fővel álltak. Egy öregember letérdelt és imádkozott. Amikor a himnusz véget ért, csönd lett. Mellettem az asszony, akit útközben felvettünk a kocsiba, még mindig sírt.

{The Manchester Guardian, november 5.)

94