Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Franciska Major-Čurkovič: Ősz az Adrián

mondva, hogy azokról a barátokról és ismerősökről van szó benne, akik „az idő, a halál vagy nagyon megváltozott körülmények miatt nincsenek vagy úgyszólván máris nincsenek”.'3 Az „ott” magyarázata: „ahol szoktak lenni, ahol lenniük kellene”. A költemény első sorának második fele újra bővíti az előbb leszűkített helyet: „bárhova fordulok”, majd tovább tágítja: „mindenütt üresség”. A térben nem meghatározott „nincsenek” először leszűkíti és meghatározza a helyet: „ott”, majd újra bővíti, szinte a végtelenig, hogy a második sor végére megint összefoglalja, megismételje a szókapcsolatot: „nincsenek ott”. A vershez fűzött magyarázat kortársakra, művészekre, barátokra, talán példaképekre is utal. Mégis, először a tenger partján álló Bender Magda, az Abbáziában megismert fiatal barátnő alakja bukkan fel emlékezetének tengeréből. Mintha Vénusz emelkedne ki a habokból. Talán ezért, talán csak azért, mert ekkor indul az emlékezés folyamata, időzik Bender Márta alakjánál a legtovább, csaknem négy teljes soron át. Csak futólag említi a háborút, ami az oka lehet annak, hogy nincs ott, ahol lennie kellene, de azonnal el is veti, majd újra megismétli, most csak a lányalakra vonatkozóan, a hiány, a nem levés tényét. Az emlékek áramlata dagályhoz hasonlóan közeledik, sodró erejűvé válik. Az alakok egymás utáni felbukkanása mind gyorsabban következik, és mind rövidebb ideig tart: „A kéjes szűz, a repeső szobor / a tengerparton, aki oly vad, olv/ érdekes volt, amilyen szomorú / nem integet szirtjéről. [...] a bölcs nagyúr, / aki s a jó szív, a gondtalanúl / fecsegő vigasz, s a nyugodt zseni a palántái közt, és az isteni / tragika a deszkáin, s a barát, / aki úgy kéne [...]” A felsorolás után a költemény visszatér a kiinduló helyzethez, visszafelé lépegetve megismétli a vers elején elhangzottakat. Csaknem azonosaknak mondhatjuk ezeket az előre, majd hátrafelé haladva kimondott megállapításokat, de míg a vers elején két sorba sűríti, addig a vers végén négy sorra bővíti a mondanivalót. Bárhova is fordul a vers alanya, a vers elején „mindenütt üresség” van, a végén azonban már kozmikus méreteket ölt a kép: „Bárhova fordulok, / ég és föld üres: ők nincsenek ott”. Az imént fölsoroltak, ők, „nincsenek ott” — hangzik a ténymegállapítás. Az ebből szükségszerűen levonandó következtetés, hogy „ezt meg kell szokni”. Szinte elcsépelt közhely ez a megállapítás, amely a mindennapok valóságához vezeti vissza bennünket. Előtte azonban még megcsillan a remény. Akik (ha már) nincsenek vagy (ha még) vannak, a „lelkek, szellemek” mégis jelen lehetnek? Jelen lehet-e a lelkűk vág)' a szellemük? A kérdőjel ennek lehetőségére vagy lehetetlenségére utal-e? Nem tudhatjuk. Az apály következő hulláma elsodorja nemcsak a költő képzeletében megjelent alakokat, hanem a válasz lehetőségét is. A költő a Vers és valóságban a következőket írja az apályról: „Az apály persze távolítja őket tőlünk, akik az időnek még az innenső partján (az életben) állunk”.'4 Szabó Lőrinc időszemlélete e költeményben is többsíkú. A valóságos, elmúlt idő amúgy is eltávolította a költő jelenétől a felidézett alakokat. A vers írása idején, a felidézett alakok megjelenésével az emlékező ember visszatér a múltba is, de a verset írva egyidejűleg a jelenben, mondhatnánk a folyamatos jelenben is ott van, amely idő a vers írása közben is múlik, tehát az alakok ez idő alatt továbbra is folyamatosan távolodnak tőle. A vers végén a ténymegállapító „nincsenek” kijelentéssel ismét a valóságos jelenben vagyunk, a vers idejének

62