Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Franciska Major-Čurkovič: Ősz az Adrián

kor ismerkedtem meg hotelemben B. Magda nevű barátnőmmel, aki most Londonban él, és okosan és közepesen ragaszkodik - gondolom én - hozzám”.46 Valamivel később épp A kurtizán prédikációja jegyzeténél hozzátette: [a verset] „Az akkor megismert, de nálam hamarabb hazautazott B. Magdának küldtem el”.4, Kabdebó Lóránt a már említett kiegészítésekben felfedi, hogy B. Magda tulajdonképpen Bender Magda, Londonban élt, és levelezett Szabó Lőrinccel még a háború után is, sőt angol költők versesköteteit is megküldte a költőnek.44 Azt, hogy kettejük kapcsolata több lehetett barátságnál, amellett, hogy ezt az ismeretséget elhallgatta felesége és Korzáti Erzsébet előtt is, a Tücsökzene 337. számú verse, a Nincsenek is alátámasztja. Ebben a versben több barátja és ismerőse között Bender Magda alakja domináns szerepet kapott.49

Az Abbáziában töltött napok nemcsak pihenést jelentettek a költő számára. A tenger élményével társulva hozzájárultak ahhoz, hogy más, bölcseleti kérdésekkel is foglakozzon. A kurtizán prédikációja mellett erre utal a Tücsökzene másik, abbáziai nyaralás emlékét idéző vers, a Ketten a strandon. A versben ugyancsak a tenger élménye tör felszínre a költő tudatosan vagy öntudatlanul elraktározott emlékei közül, de egészen más gondolatok - a darwinizmus kapcsán.

Érdemes közelebbről is megvizsgálni Szabó Lőrinc abbáziai utolsó (154.) levelének búcsúzkodó hangulatát, amely, mint írja, már két napja tart, valójában azonban már a megérkezést követő napon megjelent. Tudjuk, hogy a költő állandó pénzgonddal küszködött, és ez valószínűleg a legboldogabb perceit is megkeserítette. Ékesen igazolják ezt a következő, érkezésének másnapján papírra vetett gondolatok is: „Nincs ennek az egésznek semmi haszna. De szép és tiszta, és pihentet. Llogy szokott szörnyűségeimet most se felejtsem ki: azt mondhatnám, hogy legjobb volna tíz napig itt lenni és a hazautazás éjszakáján agyonlőni magamat”.’0 Ilyen gondolatokról tanúskodik a Szerelem és féltékenység az utazásban című cikke, amely a Pesti Naplóban jelent meg 1927. január 9-én. Az írás a meglátogatott vidék és az utas (ma talán inkább turistának mondanánk) - Szabó Lőrincre oly sajátságos - viszonyával foglakozik az elutazás előtt: „Leghelyesebb volna, ha elsüllyedne és megsemmisülne minden táj, ahol nagyon jól éreztük magunkat, s ahonnan a visszatérés reménye nélkül kellett távoznunk. [...] az utazók és nyaralók proletariátusa és középosztálya, amelyhez annyi igazi művész tartozik, és azok a lelkes lelkek, akiket pénz vagy foglalkozás megakadályoz a független csatangolásban, s akik tájban, hegyben, tengerben mégiscsak az isten szerelmesei, kimondhatatlanul féltékenyek tudnak lenni mindarra, amit láttak és megszerettek. S annál véresebben megszenvedik a búcsút, az elválást, minél jobban tudták élvezni szerelmesüket”.'1

Két nappal az utolsó levél írása után, 1934. szeptember 27-én, csütörtök reggel indult haza. Az ott töltött tíz nap alatt valamennyire kipihente magát: „...feltétlenül erősödtem testben és idegben; és marad a szép idő és táj emléke, ami nekem máskor is oly fontos volt”.’2 (154.) Az abbáziai nyaralás emlékét versek is megőrizték: három vers, amelyek közül kettőt közvetlenül a tenger élménye ihletett, és amelyek a tenger és a nap örök szépségét és erejét hirdetik, és még két másik, tíz év után keletkezett vers, amelyek nemcsak az abbáziai nyaralásról tanúskodnak, hanem a versekben lappangó vagy éppen tetten érhető régi benyomásokról is.

59