Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - "Na ne"

vonalán sehol sem látjuk a férfit és nőt egymás mellett állami, mint embert az ember mellett. A nő a férfival szemben vagy a porban vergődött, vagy a felle­gekben trónolt. Mindig több vagy kevesebb, mint ami őt, mint embert megil­leti” — így' ír egy bizonyos Mársits Rozina A XX. század asszonya című könyvé­ben, 1901-ben, akinek eme munkája mellett mindössze egy farsangi bohóza­tot {Apollo jour-t ad) és egy iskolai háztartástant tartanak számon a bibliográ­fiák. Miközben tehát küzd a magyar férfiak némelyikének „napkeleties” felfo­gásával (emlékezhetünk, hogy Berzsenyi minősíti így önmagát, amikor ezeket írja Kazinczynak: „ami feleségemet illeti... együgyűségben találtam és abból fel sem szabadítottam”), tehát a társadalmi igazságosságért vívott harc nem je­lenti az emancipáció „ferdeségeinek” elfogadását. „A nőemancipáció első, csetlő-botló lépései mind arra irányultak - tekint vissza Rozina -, hogy az asz- szony a férfi kedvteléseit, örömeit tegye magáévá. Cigarettázni kezdett, ké­nyelmes ruhát öltött, lerázta magáról a kényelmetlen garde de dames-ot, egyedül járt-kelt, utazott, élvezte az arany szabadság gyönyöreit. Sőt még el­hanyagolta urát, családját is, hogy úgynevezett hivatásának élhessen. Azok a magasztos eszmék, melyeket a nőkérdés művelt és értelmes vezetőnői tűztek zászlójukra, csak később bontakozott ki.” Azaz a férfiemberrel egyenrangú nő legyen jó anya, derék hitves, legyen művelt, érezze magáénak a társadalom nagy kérdéseit, küzdjön az emberi nem erkölcsi emelkedéséért - ne a talmi és múlékony divat határozza meg életformáját és életcéljait. Arany idők, boldog századelő... - sóhajthatnánk e sorok közt andalogva száz évvel később. Amíg - mondjuk - a világháború idejéből fel nem riasztanának Szabó Dezső egzaltált sorai - amelyeknek valóságalapját illetően persze aligha lehetnek kétségeink. „Benn a hatalmas teremben már forrt, nyüzsgött, csuklóit az egyberázott élet. A már sűrű teremben felgerjedt nők gesztikuláltak, vitatkoztak, mely néha vi­sítássá csapott fel. Sovány, rajongó nők világítóan fényes, szürke szemmel, he­gyes könyökkel, szegletes vonásokkal, elnyúlt, ovális arccal. Túl szélesre nyílt őszi rózsák, nagy férfihívó szenekkel, vastag, csemcsegő ajakkal. A szerelem szétnyílt napraforgói, akik odafeküsznek az új ideák alá, hogy még ott is oda­adhassák magukat. Keresztény nő kevesebb volt közöttük, de ezek arcán a leg­több gyűlölet s mozdulataikban a legtöbb forradalom volt. Általában időseb­bek voltak, igen csúfak, s feltűnően sok volt közöttük a férfias arc. Mintha egy szörnyű akvárium lett volna az egész terem, melyben a tenger gigászi karika­túrája hemzseg, rettentő arcok rémültek fel a fortyogó emberkásából, melyek­től eunuchhá döbben a férfi. Melleden, szűk medencés, száradt nyakú meddő testek, melyeket önmaga tagadására dobott elő az élet. Szomorú, sovány rö­gök, melyek nem tudnak megfogamzani az isteni napnak, s csak hitvány elv­kukacok mozognak bennük. Es túltengő roppant lelógó mellű, földgömb farú nők, nagy szerelmi vágy kaszárnyák, akikbe millió ölelkezést zsúfolt a lumpok) élet, s most hogy annyi nász után még mindig több ölelésük van, mint ameny- nyi férfi: nagy gyűlöletet és hitet jöttek ölelkezni...” S ott van köztük, ott van ugyan, de mind kedvetlenebbül egy írónő-nőíró is, a szegény lompos, de oly­kor hatalmasakat szikrázó Kaffka Margit is, ott van persze ő is, szegény. Igen, így indul a magyar huszadik század, ezzel a két feleselő hanggal. S száz év múlva, ma? 93

Next

/
Oldalképek
Tartalom