Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Balogh Robert: Bizonyos értelemben
gyötörték, mást nem is látott a világból a fegyveres őrökön kívül. Öt év telt el, és a nagy Sztálin Viszarjovics is meghalt, mikor odalépett hozzá a politikai tiszt, hogy maga holnap hazamegy, tévedés történt, de se bocsánat, se elnézést, se semmi. Viszont, ha erről bárkinek beszél, vagy csak említést tesz, visszahozzuk fátvágni, de nem csak magát, a rokonait is, mindenkit a családjából. És ő aláírt egy papírt, és a családja miatt hallgatott is. Egy nap visszatért, lefogyva, kivállasodva, de húsz évig senkinek nem mondott arról semmit, hogy merre járt abban az öt évben. Még a rendtársainak sem mert szólni semmit, mert tudni lehetett, hogy spiclik vannak köztünk! Csak hogy ki az, arról fogalmunk sem volt. Egy dolog változott meg, többé nem hordott bugyit. Még télen sem, mert melege volt, egyfolytában melege volt. Az otthonban állandóan vitáztunk, ki kell-e nyitni az ablakot, vagy sem. Neki mindig melege volt, a többiek meg folyton fáztak. Amikor arról kérdeztem az élénk nénikét, miért lett apáca, még jobban megoldódott a nyelve. Hogy mindig is voltak egyszerű lelkek, akinek csak megtetszett a ruha, a fekete-fehér olyan magasztos színkombináció, és mindig voltak olyanok is, akik igazi elhivatottságot éreztek, de ők voltak kevesebben. Volt olyan, aki gyerekkora óta az angyalokkal társalgóit, és kicsit gyengébb eszű lányok is előfordultak, meg néhány valódi angyal. Az élénk néni bevallotta nekem, hogy csalódott. Súlyosan csalódott, már menyasszony volt, amikor megtudta, hogy a vőlegénye undokságokat művelt a cseléddel. Szerette azt az embert és nem hitt többé neki. Szórakozottan azt mondta, nem tudja, hogy jól döntött-e, hogy a zárdába menekült, de ez most már mindegy, nem akar férjhez menni, ha csak én el nem veszem hamar. Felkacagott, kaptam tőle két puszit és ott hagyott. Láttam, hogy a kápolna felé tartott, talán imádkozni, talán gyónni... Néha beültem, amikor rózsafűzért imádkoztak. Tévében láttam már lámákat, rabbikat imádkozni, de apácákat még nem. Taszított a katolikus máz, mégis erőt vettem magamon. Az ápolónők egymás közt azt szokták mondani, mennek a nyanyák morzsolni, mert úgy tartották a kezüket az ölükben, mintha kukoricáról morzsolgatnák a szemeket. Volt egy vihogós, nagyszájú ápolónő, lehetett vagy ötven éves, egyszer kikezdett velem, kérdezte, hogy nem megyek hátra vele a fehérneműraktárba, mert neki viszket. Kérdeztem, mi viszket, néni? Persze tudtam, mit akar, de a nénizés megtette a hatását, elküldött a fenébe, hogy kis köcsög, nem tudod, mi a jó. Mise idején megtelt a kápolna, egy ajtót kellett csak kitárni, és a betegszoba is részesült a szentségekből. A rózsafüzért nem mindennap mondták, nem Érem 35
