Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre
ALEXA KÁROLY Könyvről könyvre „Kiválasztott és feladattal ellátott nép vagyunk” Beszélgetések Somogyi Győzővel Ma, amikor a mindennapi életben mind jelentéktelenebb, mind észrevehetet- lenebb terekre szorul, s mind groteszkebb szerepekbe kényszerül a gondolkodó ember, mondhatnánk, amikor résnyi zugokba húzódik a szellem, kötelességünk felfigyelni minden olyan eseményre, amely ellentmond ennek a tapasztalatnak. Ilyen híradása most egy érzékeny és intellektuális magatartásnak, és ami ugyanezt jelenti, valamiféle korszellemmel szembeszegülő beszédmód lehetőségének az a kis könyv, amelyet Megélt aranykor címmel indított útjára a Vasszilvágyon bejegyzett Magyar Nyugat Könyvkiadó, s amely hat hosszabb beszélgetés foglalata a Salföldön élő kitűnő festőművésszel - és remek emberrel -, Somogyi Győzővel. A beszélgetések kezdeményezője, a társalgás „menetmódjának” kijelölője, az élőbeszéd szöveggé formálója a festő barátja, Ka- piller Ferenc, aki láthatóan teljes bizalmát bírja Somogyi Győzőnek, olyannyira, hogy szóváltásaik se nem csevegések, se nem publicisztikus interjúk, hanem valódi beszélgetések. Ahol persze nem keverednek össze a szerepek, a kérdező kérdéseket tesz fel és a válaszoló válaszokat ad, de mert világos és tiszta a két intellektus szerepmegoszlása, szép és okos kérdésekre okos és szép válaszok sorolódnak. Valamennyiünk épülésére. (A hat beszélgetés az utóbbi tíz évet öleli fel, ami egyben a rendszerváltozás utóbbi tíz éve is, és ha minden áron fogyatékosságot keresnénk, azt talán szóvá tehetjük, hogy eme tíz évnek a hektikus politikumát alig-alig érzékelik a beszélgetések. Ennek még persze lehet oka a szöveg „emelkedettsége”, azt azonban okkal hiányoljuk, hogy ezeknek a változó időknek az „életrajzi” következményeiről sem tudunk meg jellemező eseteket. Egyetlen „anekdotikus” példát mindössze: Somogyi Győző boldogan beszél arról, hogy a millenniumra készülve megfesti száz magyar hős portré-galériáját, arról viszont nem értesül a könyv olvasója, hogy elkészülvén a hatalmas munka, a kiállító intézmény vezetője néhány képet - „arcot” - levetetett a falról a művészi szabadságot (is) garantáló rendszerváltozás nagyobb dicsőségére. Ennek a botránynak a megörökítésére alapította egy értelmiségi kör a Sánta Kutya díjat, amelyet a Magyar Cenzúra Napján, minden péntek tizenharmadikán kioszt az arra - mind nagyobb számban - érdemeseknek. Talán nem hat túlzott magamutogatásnak a megjegyezés, hogy ennek a civil testületnek „alapító tagja” az Életünk legutóbbi és jelenlegi főszerkesztője egyaránt.) „Valamennyiünk épülésére”, mondhatnánk az olvasás élményének hatása alatt, visszatérve a zárójel előttiekhez, ha nem tudnánk, hogy ez a könyv egy szokatlanul kemény vita közepette jelent meg, amely vitát a kötetbe felvett utolsó beszélgetés provokálta ki. Ez a szövegrész a Kortárs 2004. júniusi szá92
