Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Kiss Gy. Csaba: Egy lengyel író a totalitarizmus természetéről
tradíciót. Wlodzimierz Próchnicki lengyel irodalomtörténész írónk magnum opusa (A havasi legelőn című évtizedeken át írt kárpáti pásztor saga) kapcsán állapította meg: „Vincenz tudatosan tér vissza a klasszikus formához, világosan látja, hogy számos igazságot nem lehet szabatos és egyértelmű módon kifejezni, és hogy milyen gyakran rejtó'zik az ’igazság’ különböző, viszonylagos, bár összhangzó ítéletek sokfélesége mögé. A havasi levegőn szövegében jelenlévő szókratészi dialógusok ennek beszédes példái.”2 A XX. század általános tendenciájának tartja a lengyel író az emberi kommunikációban a monológ, a választ nem váró kijelentések eluralkodását. Amikor egy írásában Magyarországon a modern propaganda jelenségét elemzi - a történelem gonosz tréfája, hogy a lengyel menekültek Wiesci Polskié című lapjának ez a száma akkor látott napvilágot, amikor a németek elfoglalták hazánkat -, mind a szovjet, mind pedig a náci totalitarizmus hasonló megnyilvánulásait górcső alá veszi, nem hagy kétséget afelől, hogy a két „kísérlet” egy tőről fakad, továbbá, hogy a világhatalmi törekvéseknél mélyebb okokról és folyamatokról van szó. Gandhiról szóló hosszabb esszéjében így fogalmazott Vincenz 1951-ben: „Korunkban, a monológok és magánbeszédek korában, minthogy megszakadtak vagy elrejtődtek a közösségi hálózatok, az emberek meglehetősen ritkán szólnak egymáshoz. Inkább elbeszélnek egymás mellett, nem igyekeznek egymást megérteni, akkor sem törődnek ezzel, amikor a kegyetlenségig menően kifejezően beszélnek. Nem csak a politikai életben, hanem a művészetben és az irodalomban is számos példát találunk a monológ konok uralmára, kisebb és nagyobb csoportok közömbösségéről a megértés iránt.”2 A Párbeszédek keletkezésük idején, 1956-ban a szovjet rendszer sajátos értelmezését kínálták. Ha kellő mértékben nem ismerem is a hidegháború korának kremlinológiai irodalmát, mégis nyugodtan megkockáztatom: a maga nemében egyedülálló értelmezésről van szó. Hiszen Vincenz fölfogása alapjaiban különbözik mind a Szovjetuniót demonizáló, felszabadító háborút propagáló művektől, mind pedig a nyugati „társutasok” valóság fölött elnéző, a Szovjetunióról már-már vallásos rajongással beszélő munkáitól. A lengyel írónál mindig az ember a kiindulópont. Egyénekkel folytat párbeszédet, és ezekben az egyénekben nem a szovjethatalom, egy társadalmi osztály, a Vörös Hadsereg, a börtönszemélyzet vagy bármilyen más csoport képviselőjét látja, hanem minden esetben konkrét személyeket. Viselkedésüket, magatartásukat, az általuk mondottakat esetről esetre jellemzi, külsejüket, gesztusaikat éppúgy, mint szavaikat. A szókratészi dialógus hagyományának megfelelően akarja rekonstruálni az egykor elhangzott beszélgetéseket. így természetesen a Párbeszédeirét bizonyos fokig emlékiratoknak is tekinthetjük, a mű első mondata tökéletesen megfelel ennek a konvenciónak: „1939-ben szűkebb hazámban, a Keleti-Kárpátok rej- tekében, falun ért a háború kitörése.”4 Nem fiktív művel van tehát dolgunk, maga az író az elbeszélő. A párbeszédek egyik résztvevője és kezdeményezője maga Stanislaw Vincenz, aki általában idősebb a beszélgetőtársainál, akik őt hol „íróként”, „professzorként” szólítják meg, hol egyszerűen „polgártársként”. Miután visszaemlékezéseket ad közre, önmagával, az akkorival is folytat belső párbeszédet, visszatekintve kommentálja a háború alatti eseménye72
