Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Kiss Gy. Csaba: Egy lengyel író a totalitarizmus természetéről

tárgyú tájesszével: a Dunakanyarról és Hódmezővásárhelyről. Nagy fölfedezés volt számomra, hiszen abban az évben közel nyolc hónapot töltöttem Lengyelországban, és ennek az írónak a neve akkor még a XX. századi irodalmi kánonnak a peremén sem volt látható, végigolvasva írásait eredetinek és izgalmasnak éreztem őket, klasszikus műveltség és erudíció sugárzott belőlük. Azt meg különösen érdekesnek találtam, hogy az 1940 és 1946 között majdnem hat esztendőt Magyarországon töltött.

Ritka olvasmányélményeim közé tartozik a Párbeszédek a szovjetekkel (Dia- logi z Sowietami), magyar változatában: Beszélgetés a szovjet megszállókkal1 című könyve. Ennek az első olvasásnak a körülményei sem közömbösek, hiszen erre a „találkozásra” 1985-ben került sor Heidelbergben, egészen pontosan a Neckar folyó városra néző dombján, ahol a sétálóutat Philosophenwegnek hívják. Ott volt nálam az író fiától frissen kapott könyv. Csak bele akartam pillantani, mivel tudtam, ezt talán baj nélkül hazavihetem, ezért csak rövid időt szántam rá ott, az értékes kinti órákat olyan olvasmányokra akartam fordítani, amelyekhez nem lehet otthon hozzáférni. Vincenz könyvébe - talán érthető az elfogult kíváncsiság, ugyanis azokban a hónapokban készültem erre a világra, részben egy budapesti ház óvóhelyén - a II. világháború utolsó szakasza miatt akartam belelapozni.

Elég az hozzá, hogy a „Bölcsek ösvényén” ütöttem föl a kötetet. És nem tudtam letenni. Mi volt az, ami ott, Magyarországtól távol annyira megragadott benne? Egy mondatba sűrítve valami effélét fogalmaztam meg magamban: soha nem olvastam ennyire szovjetellenes könyvet, amely ennyi szeretettel szólt az egyes szovjet emberekről. A Párbeszédek egy pillanatra nem tették kétségessé, hogy alapjában véve embertelen rendszerről van szó, ám azt is nyomatékkai hangsúlyozták, hogy emberek élnek ott, szenvedő, jobbra vágyó, boldogulást kereső emberek. Akárhogy kerestem a lengyel visszaemlékezés üzenetét, újra és újra oda lyukadtam ki: ennek a műnek a célja a megértés és a magyarázat; a szovjet totalitarizmust nem külső szemlélőként akarja bemutatni, rajtunk kívül létező világként, hanem úgy, mint a „mi” világunk részét, amelyben mindannyian benne vagyunk és lehetünk, éljünk a vasfüggönyön innen vagy túl. Mindaz, ami akkor, a háború idején történt - vagy azután, 1955- 56-ban a mű megírásakor, sőt akár még később, 1985-ben -, velünk történt és történik. Az európai civilizáció egyetemes válságáról van szó. Es nem tehetünk úgy, mint azok, akik a rájuk villogó „bolsevik szemektől” tehetetlen félelembe süppednek, mert az egyáltalán nem biztos, hogy azok nem félnek, akik félelmet keltenek, s éppen a megértés, a párbeszéd keresése segíthet valamiképpen kikeveredni ebből az ördögi körből. Mert a lengyel író beszélgetőtársai nem föltétlenül Thomas Mann regényhősére, a világ megváltását könyörtelen logikával hirdető Naphtára emlékeztetnek; a szovjet világban nem eszmecseréről, ideológiák szabadversenéyről van szó, hanem kétségbeesett próbálkozásokról, az emberi méltóság maradékának védelméről, és ezt korántsem egyenrangú pozícióban kell megkísérelnie a másik félnek.

Stanislaw Vincenz dialógusai az európai civilizáció örökségéből szeretnék előhívni és mozgósítani azt a hagyományt, amelynek a lényege a másik fél meghallhatása, érveinek a mérlegelése, egyszóval a Szókratész nevéhez fűződő

71