Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Vasadi Péter: Jegyzetlapok
VAS A DI PÉTER jegyzetlapok A tekintélyről mindig az az ember jut eszembe, aki egy nyári napon az úszómedence partjára tornázta föl magát a vízből. Akkora teste volt, amilyet még sose láttam. Árnyékba borított. S mikor észrevette, hogy elbambulva hagyom abba a tempózást, nagy szájjal visszanevetett, s azt mondta: Figyelj! Csak a hasam több mint hatvan kiló... Kiegyenesedett, és megmutatta a hasát. A többszörös tokája alatt kezdett domborodni, közvetlenül, és dagadt lefelé a combja tövéig. Őrület. Lebegtem a vízben, mint egy pólókapus és néztem. Ilyen nincs. Egy óriási, szabályos, fél húsgömb. Hátra kell dűlnöm, mondta az ember, nehogy orra essek! Buffó. Nem, buffók. Három buffó egybenyomva. Tekintélyes, mi?, mondta ez az ember. Hahotázott s elimbolygott. Aznapra kész voltam. Ezt a szót, tekintély, vagy inkább a mögötte bizonytalanul hullámzó fogalmat, mint egy sztaniollemezt összegyűrte s elhajította; a tekintélyek iránti idegenkedésemet ennek a nagydarab embernek köszönhetem. Az elborzasz- tó kövérség a test hazugsága. A hazugság tekintélyes. A tekintély mindig dagá- lyos. Legtöbbször hazug. Ha hivatkozik magára, biztosan az. A tekintélyes annak kíván hódolatot, amije nincs. A rang, a pozíció, az odarendelés nem más, mint valamiféle megbízás, egy forma vállalása, közmegegyezés tárgya; a tekintélyesnek joga van arra, amit gyakorolnia s gyakoroltatnia kell, de az erőt ráruházzák. Nem a személyéből meríti. A világban egy tekintély van, amelyben az erő, az egyetlenség abszolút s a legszemélyesebb: ez a tekintély Istené. De Isten nem tekintély. („Isten az Isten”, írja Pilinszky.) Csak belőle vezethető le minden emberviselte fön(n)ség. Ez a tekintély oly igaz, hogy a totális ellensúlyával tartja fönn és igazolja magát: minél tekintélyesebb valaki vagy valami, annál alázatosabb. Egészen a semmiig. A megsemmisüléséig. Az eltűnéséig. Miért hazug a tekintélyes? Mert nem bír, hanem képvisel. S e kettő között öröks fájdalmas különbség van. Teste legérzékenyebb pontján, ott, ahol puha, belemélyed egy tüske. S bent is marad. Ezzel kell élnie. Mikor vállalta, erre nem gondolt. Mindenáron bírni akarja, amit hordoz. Maga ugyan nem rossz, de nem lesz igazán jó sohasem. Maga ugyan nem kicsi, de nem lesz nagy sohasem. Mond ugyan néha igazat is, de nem lesz igaz sohasem. Mikor erre rádöbben, viselkedni kezd. Képet mutat. Ez a kifundált, tükörben igazított kép mindig hamis. Már-már valódi, aztán mégsem. De nem ott veri ki soha a ragya, ahol a viselkedő gondolja. A nézőknek pedig, a fenébe!, igen éles szemük van. Következik a rossznak számtalan formája: egyik rossz sem elég jó. Elúszik lassan az egész. A Tekintélyes kétségbeesve kísérli meg, hogy a kudarcát erénnyé gyúrja át. Elrendeli: Tessék mindenkinek - jól... - viselkedni! (Nem pedig így: Megparancsolom, hogy ezentúl mindenki viselkedjék!... Azért ezt 16
