Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre. Mit ér a Nobel-díj - ha osztrák?
ALEXA KÁROLY Könyvről könyvre MIT ÉR A NOBEL-DÍI - HA OSZTRÁK? Másfélszáz évvel ezelőtt akkor élő legnagyobb költőnk „találkozik” kora világköltészetének leghíresebb alkotójával, s így ír róla: Baudelaire Károly „egyik legérdemesb tüneménye egy bomladozó irodalomnak, s megdöbbentő példa arra, mily túlságba eshetik az egyéni érzelem, ha nem lévén már se kapocs, se fék, se szabály, nevezetes művészi tehetséggel egy tébolyodott ábrándozása egyesül valakiben. Semmi sem volna könnyebb, sarcasmusokkal, vagy erényes bosszankodás formuláival támadni meg a Fleurs de Mai szerzőjét. Szerintünk Baudelaire nem ily bánást érdemel: talán physichológiai vagy physológiai tanulmánynak kellene aláverni, ami nem lenne haszontalan összves irodalomtörténetünkre nézve sem...” Arany János, hiszen ő írta ezeket a sorokat, ki más, engesztelhetetlenül, de megértőén fogalmaz, mert ami számára irodalmilag elfogadhatatlan, ott, akkor és annál nem tehet engedményeket, ám azt is tudja, hogy gyakran inkább a kor kényszerei rongálják az ízlést és függesztik fel az etikát, mintsem a személyiség, az alkat és a psziché bomlottsága. „Neki a külső, a látható világot, mint természetes lakója, szüntelen kísérti a gonosz, szörnyű látomások (vísió), óriási rútságok, iszonyú romlottság, hallatlan elvetemü- lés, s a szenvedések, a bűn, az istentelenség ezerféle változatai zaklatják; mérgesek ottan a virágok s dögletes illatot lehelnek; a források ott meg vannak mérgezve s nem hajolhat az ember üde tükrök felé, hogy benne egy kísértet vagy halálraítélt alakját ne lássa. Neki a természet nem - mint Leconte de Lisle-nek - csupán egy pompás, de érzéketlen mostoha; neki az a pokol látható képe, vérengző sötét gúny szövedéke, az emberiség arcára dobva. A szerelem őnála még gonoszabb, mint ama pokolbeli csapás, melynek áldozatait Leconte de Lisle ellépteti szemünk előtt. Nála az valami meg nem nevezhető dolog, mely vérben és rondaságban duszkál...” És így tovább, és így tovább. Mitől sem fél jobban „korunk embere”, korunknak az az embere, aki azt hiszi, hogy a „korszellemnek” megfelelően szervezi, szereti látni és még jobban: láttatni életét, mint attól, hogy konzervatívnak bélyegezzék. Mert ez a jelző a közbeszédben, a médiavilág, a világméretű manipuláció hatására nem azt minősíti, aki kiáll az értékek mellett, nem arra vonatkozik, aki őrizője kíván lenni a létezés szépségeinek, derűjének, a reménynek, hanem azt, aki avítt, idejétmúlt, aki valamiféle Don Quijote (ha ugyan még olvassák Cervantes könyvét), aki tehát nem illik az új idők „liberális”, „demokrata”, „önmegvalósító” video- klipes villogásába. Mégis: aligha volna helyénvaló gúnyolódni a Buda halála írójának konzervativizmusán, kisnemzeti „morális csököttségén”, de nem volna méltányos a nagy francia szimbolista művészi világképét egy Elfriede Jelinek névvel fölcímkézett - valahol az irodalom alatti mélységekben tenyésző és burjánzó - kórjelenséghez viszonyítani. Amelyet most a legrangosabbnak 81
