Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Spiró György: Fogság

tapasztalatot: túl szűk és jelentéktelen itt mindaz, ami megismerhető és ábrázolható, hiszen nem itt zajlik a világtörténelem. Aki tehát egyetemesebb ügyekről akar szólni, az kénytelen az európai formai hagyományokhoz és mítoszokhoz fordulni, s ezzel párhuzamosan az ábrázolás óhatatlanul esszéizálás- ba vagy lírizálásba fut.

Ha az újabb történeti kritika nem is emlegeti, pálya- és generációtársai emlékezhetnek, milyen meglepetést, „furórét” keltett, hajdan, 1974-ben a Kerengő megjelenése. Szemben az anekdotizáló, személyes sorsuk marginalitásait kibeszélő kollégáinak munkáival ez volt az első olyan regény az induló írók körében, amely valóban regény volt: fikció volt és kreativitás. Nyelve fölényes, gazdag, észjárása villogó, elbeszélőmódja intellektuális, semmi szubjektivitás a szöveg felszínén, semmi allegorizálás. És semmi szépség, semmi remény, erény, emberség, semmi szeretet. A világ csupa aljasság, csúnyaság, mindent manipulál a rejtezkedő hatalom, mindenki álarc mögé kényszerül, s nemcsak hogy képtelenség az önazonosság vállalása, a közeg és a helyzet még viszonylag méltányos szerepeket sem kínál föl. Társadalmi tabló helyett - ami számára, a „realista” elkötelezettségű író számára a cél lehetett - karneváli nyüzsgés, komolyan vehetetlen és ellenszenves maszkok kavargása egy zárt térben kilátás és távlatok nélkül. A kisszerűség marrionettjátéka. Az alakok legjobb pillanataikban sem élnek, csak a léttelenségre rezonálnak.

Persze ez már mai olvasat, azt ami akkor írói megérzés volt, azt a három évtizedes tapasztalat egy olyan irodalmi válságfilozófiához kötheti, amelynek alapműve három és fél évtizedes lappangás után csak egy-két évvel a rendszer- változás kezdete előtt tudott megjelenni. Ilyeneket olvasunk Spiró régi regényében: „Maga az egyéniség őrület. A hozzá vezető őrült utakat nem szabad elvetni amiatt, hogy nem egyeznek a józan ész követelményeivel.” Vagy: „És amikor nincsen kiút, mert minden város ilyen, és nincsen kiút a Monarchiából, mert az egész világ ilyen, és nincsen kiút ebből az életformából, mert ez az egyetlen forma, amelyben a mi életünk tartamára az élet megnyilvánulhat, és a kiút csak az öngyilkosság lehet, akkor a hazugság az egyetlen értelmes és erkölcsös magatartás. A bohóckodás, az igen. Élni annyi, mint hazudni és bohóckodni.” Ahogy ezek a mondatok egyértelmű kapcsolatot létesítenek Hamvas Béla KantéváÍjával - teljesen mellékes, hogy Spiró tudott-e a lappangó regényről és „világcirkuszról”, vagy nem - ugyanúgy felismerhető a Fogság kötődése a Kerengőböz. Mutatis mutandis - ott egy zárt magyar kisváros a század- fordulón, itt egy világbirodalom abban az időben, amikor az európai történelem - mit sem tudva erről - új útra lépett. Es mi az, ha nem üzenet, rejtett önvallomás, ahogy az új regény főhősében újjászületik a régi regény leghangsúlyosabb figurája? A világból kivonulva ágyában sorvadozó Sidó (!) Zoli jellemzése pontról pontra ráillik Úrira, akinek vállára nehezedik most az első évszázad világtörténelme. A Kerengóben így bukkan fel az, akire a legizgalmasabb értelmező mondatokat bízza az író: „hívatlanul és arcátlanul mellette termett egy középtermetű, sovány, vékony és fehérbőrű, erősen kopaszodó, rövidlátó és bizonytalan mozgású fiatalember”. Úriról a jellemzés első mondata: „Úrinak rossz volt a szeme.” Gyenge az alkata, íogai rendetlenek, lába, csípője hibás, korán kopaszodik. „Sidó Zolinak csak eszmékkel és szavakkal van kapcso76