Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - "Ördög már veletek" - Vincze Ferenc: Nyelvbe forduló garabonciások avagy Nagy László és Szilágyi Domokos költészetének összehasonlítási lehetőségei
VINCZE FERENC NYELVBE FORDULÓ GARABONCIÁSOK AVAGY NAGY LÁSZLÓ ÉS SZILÁGYI DOMONKOS KÖLTÉSZETÉNEK ÖSSZEHASONLÍTÁSI LEHETŐSÉGEI Az irodalomtörténeti diskurzusok egyik jelentős ismérve, hogy őket a legkisebb mértékben sem tekinthetjük lezártnak, hanem folyamatosan továbbfejlődnek és új utak, lehetőségek tárulnak fel előttünk. Míg egyes írók, költők recepciója, értelmezése idővel elül, mondhatni részlegesen lezárul, addig akadnak olyanok is, akiknek életműve a folyamatosan változó irodalomelméleti és irodalomkritikai irányzatoknak köszönhetően újra és újra a figyelem középpontjába kerül. S nem szabad megfeledkeznünk a művektől való időbeli távolságról sem, mely az aktuális horizont „korlátoltságával” szemben rendelkezik azzal az előnnyel, hogy már tudatában van a továbbfejlődés mikéntjével és hogyanjával, s az esetleges korszakok változásait is láthatta. Ahogyan Nagy László 1989 utáni irodalomtörténeti recepciója felduzzadt, úgy vált hasonlóképp szélessé az a diskurzus is, mely Szilágyi Domokos irodalomtörténeti helyét kívánta meghatározni. Azonban nem kívánom sem a Nagy Lászlót, sem a Szilágyi Domokost övezte elméleti és ideológiai vitákat felsorolni, vagy a költészetükkel foglalkozó munkákat megemlíteni. Csupán a recepció azon részeire szeretnék kitérni, melyekben valamiképpen a két kortárs költészetének ösz- szevetésére történik kísérlet. Úgy vélem, hogy kettejük költészetének hasonlatosságai nyomán egy újabb diskurzus kezdett kibontakozni, melynek komparatív jellege új szempontokat vihet az életművekről szóló értelmezésekbe, másfelől pedig az ilyen típusú törekvések elősegíthetik a nemzetiségi magyar irodalmak egyenrangú bevonását a magyar irodalom fejlődési tendenciáinak értelmezésébe. A fentebb említett kettős vonatkozású recepció ’89 után többször is felütötte a fejét, igaz ugyan, hogy a kezdetekben ezek nem voltak nagyobbak egy-egy elejtett utalásnál, kifejtetlenül hagyott megjegyzésnél. A teljesség igénye nélkül megemlítek néhányat ezek közül, melyek aztán az utóbbi tizenöt évben egyre inkább kibővültek, s lehetséges irányokat is felmutattak. Az egyik első ilyen utalások közé tartozik Ikulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetében megfogalmazott párhuzam, mely Szilágyi Domokos lírai beszédmódjának lehetséges továbbfejlődését feszegeti: „Korai halála azt a kérdést hagyta megválaszolatlanul, vajon sikerült volna-e úgy szintetizálnia a különböző látásmódbeli és hangnemi komponenseket, hogy eg)? Határ Győzőére emlékeztető formanyelven - önmagát megújítva - szólalhasson meg a Nagy László-típusú lírai mentalitás.”' A szintetizálás bekövetkeztén lehet ugyan vitatkozni Kulcsár Szabó Ernővel, viszont a Nagy László-típusú lírai mentalitás megléte nem kérdéses. Cs. Gyímesi Éva Szakolczay Lajosnak adott interjújában szintén kitér a két költészet között meglévő rokonságra, azonban a különbséget is hangsúlyozza: Szilágyi költészetét éppen metafizikussága határolja el Nagy Lászlóétól.2 A 36
