Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Halmai Tamás: Szkriptórium (14 hamisítvány)
THEOPHILUS VÉDŐBESZÉDE Tudom, jönni fognak szorgalmas századok, hogy nyomomra bukkanjanak. Hogy földerítsék: éltem-e, s így-e. A grammateusokkal nem vetek számot. Az írástudók csak az íráshoz értenek; az olvasás az istenek tudománya. (Pogány szavak. De tett-e bárki is az időben bűntelen mozdulatot? Hacsak a tükrök lényei nem. S ők sem önszántukból.) Finoman, homokszemről homokszemre építettem föl a sivatagot, melyet most az életemnek nevezhetek; de az oázisokat már más kéz helyezte el benne, s a karavánok sem az én megbízásomból szelték keresztül a végtelen e gyarló modelljét. Még nem értettem azokat a dolgokat; most pedig már más dolgok vannak. Számít ez? Fényből és félelemből vagyok, a menekülő anyag hagyott hátra (milyen kevés is, ami a semmiből maradhat!), hogy elmondjam: akit az idő elhagy, aki elhangolt szerelemben bízik, aki az esőben a tenger vázlatát látja: mind-mind hozzám hasonlatos. Hozzám, aki talán nem is létezem. Vagy nem így. Nem most. Sosem hívtak Theophilusnak. Hannoveri órásmester vagyok a tizenhetedik század hajnalán. Ikonfestő Moszkva környékéről. Egy kisfiú, aki utoljára látja a napot Dachau felett, 1943 késő őszén. Az őr, aki puskatussal az arcába vág - de estére elfelejti ezt is. Marbod rennes-i püspök, aki Theophilus történetét hamisítja meg versben, valamikor a tizenkettedik században. Astrud Gil- berto vagy Thelonious Monk: egyikük személyleírása pontosan illik rám. Telepes a hopik földjén, kezemhez majd bölények és indiánok vére tapad, de nem bánom. Buddha. Lao-ce. Mózes. Mézcsöpp egy madár szárnyán; ki tudja, hogyan került oda. Rózsaszirmok remegése az eltévedt szélben. Egy kavics (megkövesedett magzatra emlékeztet), melyet senki sem fog a kezébe venni. A hetedik betű egy fölvágatlan könyvben. A bíbor lovasok egyike, egy megíratlan történetből. Az az ikonoklaszta, aki rájött, de már későn: a tükrökkel kellett volna kezdeni. (Talán úgy gondolkodott: a tükrök transzcendenciája csak egy a szép fölöslegek sorában.) Vagy a másik, aki, hogy minden képet elpusztítson, megvakíttatta magát. (Attól fogva aranynak nevezett minden színt a teremtésben.) Anyám, akt nyom nélkül tűnt el a világból, mint a moll dallamok. (Nyelve határai világom határai lettek.) Végül Theophilus. Én. Én? Hátha. Mégis. Mi egyebet mondhatnék? A Kérdések Könyvét illegitim kétségbeesés üti föl, és ismeretlen kéz hajtja be. Jézus nem volt keresztény, uraim; én pedig nem merek az örökkévalósághoz viszonyulni. S hiába is indulnék el: már nem lennék ott, mire megérkezem. Mert még éjszaka van, amikor hajnalodni kezd; de éjszaka hajnal nélkül is tud lenni. Félrebeszélek. Hű kutyáink, nem hagynak el, a bűnök. (Ezt én mondtam volna?) Az elsőóta minden kert idegen. A gyermekkor se különb: elrabolt angyal. Elfáradtam. Tudom, mások ilyen hangon imádkozni szoktak, de mások már látták a ten15
