Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (4. rész)
FEHÉR BÉLA Egyenes Kecske ( 4 . RÉSZ) Lebeny feje emelkedik fel a vezetőülés mögül, akár a felkelő nap. Ezt mondom neki: repülj fel az égbe, babszeg, megismerlek, te vagy a sötét angyal! Jobb könyökére támaszkodva felém bámul, gyanakodva hunyorog, a taknyát szívogat- ja, és ez mondja: mi a sas van, ki vagyok én, már megint rémeket látsz, babszeg, inkább aludjál, az majd kipucolja azt a sügér fejedet! Mondom neki, nem alhatok, te csődtömeg, nem látod, hogy őrségben vagyok, szirénáznom kell, ha valami gáz van. Erre azt mondja, hogy ő még szunyái néhány dekát, aztán látom, hogy a tenyerével a pofáját törölgeti, mert cserepesre van száradva a szája, az este megint belőtte magát velem együtt, és a vízen akart járni, ha pedig sört kunyerál, nem adok neki, az hétszentség, mert olyan, mint a szivacs, de most jut eszembe, egyébként sincs sör, mert a végét az előbb toltam az arcomba. Az előbb? Vagy tegnap? Erre ezt kérdezi: porzik a vesém, testvér, nincs véletlenül egy ampulla söröd szegény beteg angyalnak? Ezt mondom: méteres lósas neked a beteg pofádba, de tövig, hogy a szemedet üsse ki a feje, hát nem volt még elég a kiszabott piából, te lökött köcsög? Ezt válaszolja: baromi jó érzés, hogy ilyen patent haverja van az embernek, de tényleg. Ásít, aztán a hajában kotorászik, ami éppen úgy néz ki, mint a zsiráf borzas lecsója. Kezdi magát visszavackolni, közben a térdével véletlenül oldalba löki Kisbukszát, mire az a piros hajú kis laciszopó felül és rikácsolni kezd, hogy mit rugdosol, te buzi állat, ha rángásaid vannak, kössél súlyzót a tökeidre! Erre Lebeny ezt mondja: én nem tudom mitől lett ennek a kis saspörgettyűnek ilyen nagy a pofája, de előbb-utóbb úgy beverem, hogy dobozba viszi haza a fogait. Kisbuksza ezt mondja: vered ám a kókadt farkadat, bele a bakancsodba! Utána egymás felé fordulva lefekszenek, fogják egymás kezét, és boldogan bevágják a hunyót. Én is hanyatt fekszem a bölénybőrön, tenyerem a tarkóm alatt, világít a képem, mint egy dombormű. Tekintetem körbenyalja a kerek világot a hátsó peronon pattogó vaskályhától a jégvirágos ablakokig, aztán gyanakodva figyelem a hátizsákomat, hogy nem akar-e rám ugrani, de miért akarna? Talán inkább mondani akar valamit, de nem jön ki hang a fittyedt bőrszíjai alól, felfújja magát, bűzlik és feszül, mint egy robbanni készülő, tele hólyag. Erre ezt kérdeztem tőle: a szemem közé akarsz hugyozni, te vászonrihonya? Semmi válasz. Utána ezt mondtam: kiraklak a hóba, babszeg, a kiserdő közepére, és a kiéhezett coyoték nem arról híresek, hogy értik a viccet! Erre a pofámba röhög. Ügy látszik megint feltámadt a szél. Bal felől, a fák csontvázkoronája felett műanyagzacskók és papírdarabok vitorláznak. Ezek szerint van kint élet. Van hát! A madarak örökké repülni fognak, mondja a hátizsákom. 141
