Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Pete György: Képvilág és Világkép
dek nélkül tetsző szépség szemlélésének gyönyöre, mely eltölt minket, mert megérezzük a sokféleség egységét, számunkra valóságát. Az élmény felől közelítve vegyük most szemügyre az anyagot, Tóth Csaba képinterpretációit. A kiállítás az alkotó szándéka szerint párhuzamot von József Attila költészete és korának magyar festészete között. S miután a válogató a magyar festészet azon alkotásaiból válogat, melyeken Cézanne markáns festői hatása érvényesül, s mert Cézanne-hoz hasonlóan a József Attila-i verselmélet és versgyakorlat is tárgyias, konkrét, feszes, rendezett formavilágú, a megfeleltetés kép és szöveg között zseniális korrespondenciákat mutat. De ez csupán a dolgok egyik aspektusa. József Attila szavaival a „fecsegő felszín”, bármily érdekes és tanulságos is ez az egybevetés, csupán azt igazolja, arra példa, hogy az adott korszak élményvilága, életérzése, sokféle alkotói-gon- dolkodói megközelítése mily sok ponton érintkezik, pontosabban hív életre nagyon hasonló ábrázolástechnikákat, motívumokat, értelmezéseket. A lehetséges valóságelemek hasonlóan kínálkoznak fel festő és költő számára, egymásba játszik festészet és költészet, mint ahogy mindig is táplálkoztak egymásból a művészet- és irodalomtörténet során, gyökereiket azonos talajba eresztve. Am ha a felszín alá merülünk, felfigyelhetünk arra is, hogy ez a válogatás olyan festőé, aki tudatosan, s részint a belé ivódott József Attila-élmény okán is, részint a saját, a József Attiláéval rokon világképe, életérzése alapján válogat, tehát a fellelt megfelelések nem csupán az egykori valóság szülöttei, sokkal inkább a jelenre is vonatkoztathatók. Aktuális érvényű, magára Tóth Csabára, az ő szemléletére, életérzésére érvényes, tudatos visszahajlás, előképfeltalálás. Magának a festőnek az életérzését, világszemléletét demonstráló objektivá- ciók. Ebben az értelemben a festő számára a vállalt megközelítésmódból következően a századelő magyar festészetének, és - Cézanne-on keresztül - egyetemes művészetének bensőséges átélése is. E hagyománnyal való azonosulás, saját maga számára való azonosulás demonstrációja is. Tehát a legnagyobb hiba lenne muzeális összefüggéseket, értékeket látni vagy keresni e kiállítás alkotásaiban. Éppen ellenkezőleg. Egyfajta összegzése ez mindannak, amit Tóth Csaba ma tud és gondol a képzőművészetről. Nagyszabású tartalmi és formai kísérlet. Ennek az újabb alkotói periódusának ars poeticáját Tóth Csaba a ’90-es évek közepén többször, több vonatkozásban is megfogalmazta. Alapállásának lényege: „A művészet a világegyetem irracionális megismerésének racionális elemeket is tartalmazó megjelenési eszköze.”... „A vallásnak, újabban világnézetnek mint metaforikus nyelvnek tárgyiasulása”. Ügy látja, hogy : „a racionalizmus előretörése szétrombolta a hagyományos szakrális művészetet, s az európai művészet egy lényegileg új szerepkört vett fel, évezredes égi-tükör szerepét földi-tükör szereppé váltotta át. A XX. századi művészet egy »vasfüggönyt« von a régi tradicionális és az új-kísérletező művészet közé.” Erre a helyzetre Tóth Csaba egy koncept-típusú alkotásmód kialakításával válaszolt: képinterpretációkat kezdett el festeni, visszanyúlva a tradícióhoz és sajátosan felülírva, újraértelmezve azokat. Technikailag e kiállítás képei is idesorolódnak. Sajátos posztmodern attitűd ez, analógiáját a modern, kísérletező irodalomban is fellelhetjük. Nemet mond tehát Tóth Csaba az úgynevezett 130
