Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Fűzfa Balázs: Kifelé a ködből?
bosszantó, javítatlanul maradt helyesírási hibák, elütések sokasága közül kiemelkednek az egybeírás-különírás bizonytalanságai, a nagykötőjel teljesen következetlen használata s ama szomorú tény, hogy kétszer is (ha ez egyszer történne, nem tennénk szóvá) Sár és köd címszóval aposztrofálódik az Iskola a határon második része (137., 250.) (a 286. oldalon már helyesen szerepel), melynek címe tudvalevőleg - a regény két alapszimbólumát hangsúlyozva - Sár és hó. Mindezek sajnos némi hevenyészettségre utalnak, s ezzel annak értékét is csökkentik, ami a könyv valóságos nóvuma. Hasonló figyelmetlenségből adódhat az is, hogy funkciótlan ismétlődések maradtak a szövegben (Sztálin halála, az álomfejtés motívumsora vagy Scott kapitány híres mondata egyaránt kétszer szerepel, különösebb ok nélkül - ez utóbbi ráadásul helytelenül: az „Úgy lehet” módosítószóként külön írva. ..[284.]). Eme hibáktól eltekintve s annak ellenére, hogy Hévízi Ottó csak részben visz bennünket közelebb az Ottlik-szövegek irodalomtudományt érintő titkainak megfejtéséhez (persze, állapítható meg ezzel szemben, nem kell/lehet okvetlenül mindent „irodalomtudományilag” megfejteni), végül is izgalmas, olvasmányos munkát kapunk kézbe - a maga műfajában. Tömérdek adatot, asszociációt begyűjt és elraktároz szövegterében a szerző, száz és száz ötlet lehetőségét villantja föl - ám kevéssé rendszerezi azokat, kutató elméje máris röppen tovább. Logikája viliódzó, a természettudományoktól a filozófiáig ível - valamelyest hasonlíthat Ottlikéhoz, ám számunkra nem válik világossá, hogy ama „kérdezéstörténet” (Hévízi gyakran használt kifejezése) felől, amelyet megrajzolni igyekszik, húzhatók-e valóban mély párhuzamok az irodalomtudomány kérd(ez)éshorizontjai felé. Mindezzel nem azt szeretnénk mondani, hogy az Ottlik-veduta nem figyelemreméltó teljesítménye az Ottlik-recepciónak. Mindezzel csupán azt szeretnénk mondani, hogy ez a könyv nem az a könyv, amelyik egy új fejezet kezdetét jelzi ebben a recepcióban - bár valószínűleg nem is akart új fejezet lenni, s mi tekintettünk rá téves várakozással. Úgy véljük, eme opusz mindenekelőtt más szeretne lenni az Ottlik-irodalomban, s ezt a célkitűzését kétségtelenül teljesíti. (Annál inkább kár, hogy túl korán került ki a nyomdából.) Amit leginkább megtanulhatunk tőle és belőle, az - meglátásunk szerint - a játék, az önfeledt szellemi izgalom forrásának megtalálására való képesség. Talán épp valami bridzsszerűség... Hévízi Ottó méltó emléket állított Jakus Ildikónak ebben a társalgó-társalkodó könyvben (formailag is mindvégig beszélget „Ildivel”). Reménykedjünk benne, hogy élethalál-nyomozása legvégén mégiscsak kifelé tekinthet ő is - és vele mi is - ama ottliki-kőszegi-velencei ködvilágból. 'SZAMUELYTamás, A Valencia-nyomozás, Jelenkor, 1992/11, 871-875. ■'GYŐRÉ Balázs, Fehérre fehér [3., befejező rész], Magyar Napló, 1993/12 (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004) 124
