Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Bedecs László: Irodalompolitika és irodalmiság

Pilinszky Jánossal kapcsolatban, akinek a költészetét a kulturális hatalom a szocialista fejlődéstől idegennek tekintette, és akit ezért évtizedes hallgatásra kötelezett: „hibát követett el az irodalompolitika, hogy 1949 után szinte teljesen elhallgatta a Pilinszky-féle törekvéseket. Nemcsak a magyar irodalom egészének ártott ezzel, de a szocialista irodalom fejlődésének is” - majd Bodnár György közbevetésére megjegyzi: - ,,[a negyvenes évek végén] Pilinszkyt a te nemzedéked már nemigen olvasta. S ez a mi hibánk volt.”8 Ez az értékelvűnek látszó, ám voltaképp haszonelvű és pragmatista oppozíció, mely a tiltás után a Pilinszky-féle költészet létjogát (tűrését) azzal magyarázná, hogy e költészet nyilvánossá tétele az úgynevezett szocialista irodalmat is gondolkodóbb, mélyebb formák megtalálására ösztönözhette volna,9 ugyan méltatlan szerepet szán az ideológiailag nem megfelelőnek tekintett irodalomnak, ám gesztusában mégis a hatástörténet megindításához és ezen keresztül a megértéshez se- gíttette hozzá e költészetet. Pilinszky Harmadnapon című kötete tizenhárom évvel az első után, 1959-ben jelenhetett meg tehát, persze csak kis (ezer darabos) példányszámban10 - hogy a következő kötetére újabb tizenegy évet kelljen várni" -, de Királynak ugyanott tett megállapítása ennek ugyancsak visszatetsző okaira is rávilágít: „Pilinszkyt igaz s nagy költőnek tartom. De más kérdés egy-egy költői tehetség s egy-egy irányzat megítélése. A marxista esztétika joggal tesz folyvást különbséget történeti és esztétikai érték között. Esztétikai érték lehet az is, ami mint történeti érték problematikus.”12

Hogy mennyire jogos vagy jogtalan ez a különbségtétel, és főleg az erre hivatkozó tiltás, az nem ide tartozó kérdés, az azonban megállapítható, hogy a sokszor életműveket és egzisztenciákat kettétörő döntések meghozói a hatvanas évek végén még nem voltak mindenestől az efféle önkritikus érvkészlet birtokában. Ez jól látszik például ugyancsak Királynak a fiatal Petrit kioktató azon kijelentéseiben, melyek aztán a Petri-recepcióban - afféle tekintélyérvként - sokáig, így a nyolcvanas évekbeli informális tiltáskor is oly gyakran köszöntek vissza. Király itt előbb magát Kádárt idézte: „a kommunistáknak a »tömegek pártján kell állniuk«, »érzelmileg mindig a gyalogosok pártján«”, majd ugyanazon az oldalon kijelentette, hogy „a konkrét népszeretet, a lenini értelemben vett nemzeti büszkeség, a szocialista hazafiság nélkül az individualista anarchizmus álcázása (...) privatizálás - a sokat emlegetett univerzalizmus és világköltészet.”15 De Tandori első köteteivel kapcsolatban is számtalanszor leíródott, hogy a szubjektív, öncélú irodalom morálisan is megkérdőjelezhető a közösségelvű társadalomban, és Király például Tandorit is mint a „szocialista dezillúzió” és az „elszigetelt én” költőjét olvasta, igaz, az ezzel kapcsolatos megjegyzéseit csak 1988-ban írta meg, némi öniróniával, akkor már az efféle költészet értékeit is elismerve.14 (Emlékezetes ugyanakkor, hogy az Ujhold lírikusait, köztük Pilinszkyt is gyakorlatilag egy évtizedre elhallgattató írásában, 1946-ban Lukács György is az „izolált én” költészetéről beszélt, ami az ő indulatos logikája szerint az „ország demokratikus megindulásának tagadását” jelentette.15) A fentebb emlegetett „történeti érték”-et viszont például a Németh László szavával „útbaigazítódnak nevezett irodalom mutatta fel, azaz a társadalmi szolgálatra elkötelezett, az írót az emberek irányjelzőjeként elgondoló mű, mely kvázi erkölcsi kötelességének érezte a társadalmi intézmény107