Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Ablonczy László: A szellemhez kell a "Nemzeti"!

völetével a szívében: „Halljuk majd az angyalokat, és látjuk a csupa gyémánt eget, s látjuk, hogy minden földi rossz, minden szenvedésünk elmerül az irgalomban, amely betölti az egész világot, s olyan csendes, szelíd és édes lesz az életünk, mint a cirógatás. ” (Ford.: Makai Imre.)

Bessenyei Ferenc elment. Ahogy kívánta, úgy távozott. Csöndben.

Másnap telefonba dörmögte: „Az Istett verje meg, tegnap, karamboloztam/” A Vígszínház sarkán történt. Baja nem történt, így tréfálkozhattam vele; látod, siettél a beszélgetéssel! Ha még maradsz, baj nem történik. Aztán évődtem vele; egy csinos lányt láttál a járdán, oldalra néztél, s ezért ütköztél! Válaszid szentségeit, hogy több tízezer forint kára van.

Vigasztalhattam is; potomság ahhoz, hogy megismerkedésünk délutánján, 1971 áprilisában csaknem a halálba repültünk Hódmezővásárhely határában. Németh László 70. születésnapjának ünnepségére vitt kocsiján, az est szónoka, Czine Mihály társaságában. Nem tudtam tréfás kedvre hangolni.

Aztán hónapok elején láttam. Eggyel magasabb szinten, a pénztárnál kezdte színházi körútiját, s be-bekukkantott. Örökös tagsági pénzét vette fel. Mert tévesen tudja a Magyar Színházművészeti Lexikon (1994); nem szerepekre szerződött, hanem a Nemzeti Színház tagja volt. Ötödször és véglegesen. Telefonon is érdeklődtünk egymás hogy léte felől; az orvosi társadalommal és a gyógyszerekkel sóséin békült. 1998 decemberétől sűrűbb egyezkedés kezdődött; 80. születésnapjának ünnepségét kezdtük előkészíteni. A Várszínházba terveztük, kisebb közönség előtt, szinte családi körben. Néhány emlékezetes szerepét is idéztük volna felvételről, s ha kedve van, beszél róluk, egyébiránt tiszteletére szerepeljenek játszótársai, barátai és a fiatalok. Vonakodott előbb, aztán jóváhagyta, örömömben még levelet is írtam neki, aztán újra telefonált: mégse! „Sömmit sem!” Azért nem hagytam, békén. Legalább a színházon belül, barátai hadd köszöntsék! Mintha annyi elfoglaltsága volna; hiízta az időt, tolta az időpontot; talán szeménnes megrendülését nem akarta mutatni a nyilvánosság előtt. 1999. március 1 -jén délután kettőre beszéltük meg a találkozót; próbáló színésztársai mellett számosán az ő kedvéért jöttek be a színházba. Vidám,farsangos ünnepet készítettünk elő; egy ideje már lóra nem ült, hát megkértem az asztalos műhelyt, készítsen neki egy hintalovat. Jókedvvel fogadta, még társai is kipróbálták.

Nyugalmat kívántam neki; talán akkor öleltem meg utoljára; men néhány hónap múltán tanós útra indultam.

De mintha nem tudatosodott volna benne, hogy oly távol vagyunk egymástól. Vagy éppen vigasztalásképp, olyan jeleket küldött, amely szerint szívbélileg egyre közelebb érzett magához. Mert amikor üzenetei nyomán hívtam, oly melengető szavakkal szólt, amiket nem illendő itt idézni. De őrzöm magamban, amíg őrizhetem. Utólag ő is megerősített: mindenek ellenére érdemes volt végigcsinálni. Éne és érettük. Áldom a Jóistent hogy oly kivételes embereket szolgálhattam, mint őis volt. Egyszer találkozót sürgetett, s amikor hívtam, azt brummogta, bajos immár a Pestre utazás, mert a kocsit nem vezetheti. Utolsó, telefonbeszélgetésünk alkalmával tőlem is azzal búcsúzott, mint másoktól: „Ha nem esik az eső, gyere el a temetésemre!'''' Eső ugyan nem. esett, de a távolság folytán nem állhattam, ravatalánál a Farkasréti temetőben. Ahol egy pap németül búcsúztatta.

Bessenyei Ferenc elment. Kossuthi fűtöttségben Széchényi kétségbeesésével alakította utolsó, élet-szerepét. Halálát követően szalagról megelevenedett beszélgetésünket

95