Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Egy emberben két ember?

Szabédi kérlelhetetlen válaszában azt állítja, hogy ezzel az író „az új típusú embereket - megrágalmazza”, az idealista Clinescu pedig „a politikán, sőt a társadalmon kívül keresi a típus birodalmát, ott, ahol nem is lehet: a természetben.”)

Mi történt tehát az európai műveltségű, rendkívüli intelligenciájú, éles eszű költővel, esztétával, a Termés egykori szerkesztőjével? Akit nyughatatlan, kutató szelleme ugyan már a húszas-harmincas években eretnek gondolatokhoz vezetett, ám a kommunista eszmeiség idegen maradt tőle, az internacionalizmussal szemben a magyarság jövőjében gondolkodott - és semmilyen hivatalos ideológia szolgálatába nem állt. Ha egyáltalán adható elfogadható válasz a kérdésre - bár Szabédi 1945 után bekövetkező politikai fordulata a térségben nem áll egyedül! -, azt mondhatjuk, egyrészt épp az erdélyi magyarság jövője az új történelmi helyzetben, másrészt a közösségi mellett az egyéni fenyegetettség érzése, majd (az ötvenes évek második felében egyre inkább elhatalmasodó) félelem eredményezte a ma már szinte felfoghatatlan és gondolatilag követhetetlen váltást.

A kételyt teljesen ez a magáévá fogadott eszme és párthűség nem tudta elfojtani - erre fontos bizonyítékaink vannak versben, prózában, sőt felszólalásokban (a Bolyai Egyetemnek a román Babessel történő egyesítésekor maga Ceausescu alázta meg a professzor Szabédi Lászlót) de nem kétséges, hogy a második világháborút követő fordulat súlyos kárt okozott az egyik legnagyobbnak indult erdélyi magyar írói életműben. József Attila pályáján hamarabb következett be a kommunista párttal való találkozás, alapvetően más körülmények, más hatalmi viszonyok közt, és a kapcsolat rövidebb ideig tartott. Szabédinak már nem maradt ideje a téves úttal való leszámolásra - csak egyféleképpen, az ismert szamosfalvi választással. Azt azonban érdemes kiemelni, hogy még (már) az 1952-es József Attila-idézésében is található egy olyan passzus, amely az irodalomtörténeti-történelmi múltat és saját emberi-költői jövőjét együtt láttatja. így szól ez a verdiktum: „Idegrendszere ebben a kettős küzdelemben őrlődött fel. Nem bízhatott azokban, akikben bízni szeretett volna. Nem bizonyultak fegyvertársnak azok, akikben fegyvertársat remélt találni. Végül is magára maradt, nem tudva már, ki a barát, ki az áruló. Ebben a betegessé vált gyanakvásban nem szabad csupán a költő idegrendszerének megrendülését látni, hanem látni kell mögötte a kiváltó okokat is. József Attila olyan történelmi korszakban élt és alkotott, amely szörnyű kavargásban dobta felszínre az ember legtündöklőbb és legocsmányabb vonásait.”

70