Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Egy emberben két ember?

kritikával, 1935 és 1942 között - ettől számítva ugyanis már a Termés az ő műhelye, igazi otthona. József Attila nevével utoljára 1934 júliusában találkozunk az Erdélyi Helikonban, négy román vers (Nichifor Crainic, Zaharia Stancu, Elena Faragó és Mihail Codreanu egy-egy verse) fordítójaként. Sza- bédiék Termésében eleve nem közölhetett - de tudomásom szerint itt nem is emlegették a negyedévi folyóirat indítása előtt öt évvel meghalt József Attilát.

A lehetséges-valóságos találkozási pontok végigpásztázása során említsünk meg egy 1936-os epizódot is, amely elsősorban a Jékely Zoltán és Makkai László akciójával függ össze. Makkai Sándor fia, a neves történésszé lett Makkai László 1934-ben ifjú erdélyiek által tervezett lap szerkesztőjének akarta megnyerni Szabédi Lászlót; a terv nem valósult meg, de 1936-ban - Jékely Zoltánnal közösen - újra megkeresi Szabédit, a Vajthó László szerkesztésében készülő kortárs magyar lírai antológiába kér verset az erdélyiektől, a fiatalokat átfogó második kötet számára. Az indoklásban ez áll: „Az anthológia komolyságára vonatkozólag megjegyezzük, hogy többek közt József Attila, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Vas István, Toldalaghy Pál, Zelk Zoltán versei lesznek benn és a bevezetőt Németh László írja.” 1941 őszére készült el „a fiatal magyar költőnemzedék negyven lírikusának” gyűjteménye, a Dante kiadásában. A könyv élén két halott költő áll: Dsida Jenő és József Attila, s megtalálni benne az ígért neveket, rajtuk kívül Erdélyi Józsefet, Szabó Lőrincet, Illyés Gyulát, Vas Istvánt, Faludy Györgyöt, Jékely Zoltánt - és Szabédi Lászlót. A végül is Vajthó jegyezte bevezetővel megjelent, reprezentatív könyv Szabédit négy verssel szerepelteti (A szabédi Nagyréten; Rózsahullató fa; Nem fáj a múlt; Alkotó szegénység), a „seregszemlében” pedig ezt írja róla Vajthó: „Szabédi László fiatal erdélyi költőnk, kivált régies formákban fejezi ki java mondanivalóját. Szereti a szavak ódon játékát, képzelete groteszk hangulatokban legélénkebb, a humor kesernyés világában.” A „két nagy halott”-ról, Dsidáról és József Attiláról külön alfejezetben szól, utóbbiról így: ,József Attilában érdekes ellentétek találkoznak. Klasszikus műveltség és kóbor hontalanság; nagy gyermeki rajongás és apátlan-anyátlan világérzet; sötét csüggedés és felséges rajongás eszményekért, közboldogságért. Ragyogó, remekbe öntött formákat kovácsolt magának s ezeket áttörhetetlen rácsként ostromolja verselésének szenvedélye, egy kimondhatatlan nemes életuntság és a társadalomgyűlölet.” És tovább: „Haza, emberiség ideálja már csak romok alól mered ránk, a tönkrevert vetés, a megsemmisült szépség és jóság lidérces álmaként. Ügy zokogni, mint ő, nem zokog senki e fiatalok közt. S ahogy utolsó éveiben egyre mélyül művészete, olyan mértékben hatalmasodik el rajta a gyógyíthatatlan mélabú. Még nem mérhetjük fel eléggé; gyarlóságaiban sem halljuk részvétlenül.”

Éppen tíz évvel később Szabédi László is megemlékezik a kortárs nagy költőtársról - felületes olvasásban azt mondhatnánk, hogy egy feledhető és feledendő újságcikkben; rá egy évre pedig jószerével megismétli előző évfordulós cikkét - szintén a szocialista realizmus ideológiájának szellemében. (Az első cikk adatai: József Attila. Igazság, 1951. december L; a másodiké: Tizenöt éve halt meg József Attila. Előre, 1952. XII. - Az 1956 elején megjelent, Nyelv és irodalom című cikkgyűjtemény újraközli őket, ezzel hiányos a könyvészeti megjelöléssel.)

68