Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Tüskés Tibor: Mester és tanítvány

nem egyáltalán arra, amit én is képviselni igyekszem. Mondjam, hogy magam is, meg a barátaim is, ugyanennek a „humanizmusnak” a levegőjét érezzük, szeretjük és becsüljük a Jelenkorban, amióta te csinálod? Köszönöm, hogy küldeted a lapot, hónapról hónapra, mostmár hála Istennek hónapról hónapra szerez örömet és élvezetet, s azt hiszem, adott körülményeink közt nehezen le­hetne jobban szerkeszteni, okosabban, tágasabban és ugyanakkor nyíltabban és bátrabban. Mindig örülök neki, ha olyannak a nevét is látom benne, akit va­lóban én „irányítottam” hozzátok, meg olyanét, aki valahogy, ha nem is szoros baráti kötelékkel, de kölcsönös megbecsüléssel és többé-kevésbé rokon törek­vésekkel áll közel hozzám, mint Mészöly Miklós például, akinek naplójegyze­tei igazán kitűnőek voltak. S amit annak idején írtam, ma is vallom: ésszel, ta­pintattal, diplomáciával kell eljárni, kerülni a szemetszúró egyoldalúságokat és demonstrációkat, és mondhatni „politikailag” is azzal szerezni lehetőséget és hitelt „humanizmusunknak”, hogy egyértelműen tisztességes magatartást ta­núsítunk és kicsinyes irodalompolitizálgatásoktól függetlenül mindig minden érték előtt meghajlunk. De abbahagyom ezt, mert még ostoba prédikátor színbe keveredném. Ne gondold, hogy válaszod mostig való elmaradása bármit is változtatott azon a munkád iránti megbecsülésen és személyed iránti szereteten, amiről annak idején írtam. Vannak dolgok, amik írásos dokumentum nélkül is nyilvánvaló­ak; s egyébként is voltak „dokumentumaim”, ha nem közvetlenek, hát közve­tettek: egy-egy Jelenkor szám névsorában. A Goethe-tanulmány időközben megjelent, jó rég, a neki valóbb helyen, a Világirodalmi Figyelőben; nem ért hát ezen a téren sem semmiféle „sérelem”. Különben sem vagyok sértődős. Még egyszer megköszönöm igen-igen jóleső leveledet; mindazt, amit benne írtál, és azt, ahogyan írtad. Es köszönöm a Jelenkor megemlékezését is; ez is nagyon jólesett. Annál is inkább, mert — mint kerülő utakon hozzám jutott (ahogy hazánkban mindig minden) - ott, ahol talán egyedül lett volna egy ki­csit illő, hogy eszükbe jusson ez a különben oly jelentéktelen dátum: - ott, mondom, a Vigíliánál, mint hallom, nem is egy jelentkezőt azzal utasítottak el, hogy „nem csinálnak személyi kultuszt”. S ha valahol, hát éppen ott kezelnek gyanakvással és fenntartásokkal, ahol erre nem valami sok okuk volna; az Uj Ember nagy fejvakarások és erkölcsi óvakodások közt írt az Esti gyorsról, mi­után annak, ki írt róla, jól a szájába rágták, hogy ebben a könyvben sok az „aggályos”, a Jelenkor ellenben... - és botránkoznak azon, amiből minden ép fülű ember messzire kihallja a „katolikust”: az öreg papon a (székesfehérvári) parkban, ezen a „szabálytalan” gyóntatáson... Mindegy. Megvallom, kezdet­től fogva eléggé közömbös voltam a kritikák iránt, s az évek, érthetően, még sokkal közömbösebbé neveltek, hiszen a „kritikai” szempontok oly kevéssé va­lóban kritikai szempontok; és számosán úgy írnak kritikát, hogy először meg- saccolják, „hogy fekszik” az illető, és aszerint írnak, függetlenül a könyvtől, va­lami képzelt tekintély szájaíze szerint - s aztán az esetek többségében kiderül, hogy ez a gerinctelenség legkevésbé a valódi tekintélynek tetszik. Elég érzé­ketlen vagyok hát, mondom, a kritika iránt; az, ami a kritikákban érdekel: va­jon meglátják-e, amit akartam, s amit csináltam. Néha igen, többnyire nem; Szefi sokat meglátott, ki is mondott, s ennek örültem. Egyébként minden író­43

Next

/
Oldalképek
Tartalom