Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Tüskés Tibor: Mester és tanítvány
állapítsa meg, amit Ön a címben kimond. De Önnek nem szabadna kimondania. Gondolom, megérti, mire célzok. A másik dolog, amire szeretném fölhívni a figyelmét, ugyancsak ezzel a novellával kapcsolatban, az a szerkesztés nagyobb tisztasága és világossága. Az ember olvassa ezt a novellát s csak valahol a jó harmadán túl kezd valahogy tájékozódni benne; addig zavarosnak érzi, nem látja, hová megy, merre tart. Ez pedig hiba; én legalábbis nem éreztem, hogy a homály valamiféle tudatos írói szándékból eredne; s nem is volna itt értelme. - Történelmi elbeszélés: nem ártott volna egy kicsit több (de mindig azért mértékkel adagolt) helyi szín s időbeli jellegzetesség. Hiszen van ilyesmi benne. Nem arra gondolok, hogy a kor ismert általános vonásait oldja elbeszéléssé, mintegy megzenésítve a történelemkönyvet, hanem arra, hogy az író kezében mindig hálás eszközt jelentő kis apró tényekben éreztesse meg a kort; mondom, ennek nem egy nyoma van; talán egy-két pregnánsabb vonás nem ártott volna. Mondom, ezt tartom a legjobbnak; kár, hogy - mondom - homályos az eleje s egy kicsit terjengős is; rövidebbre lehetett volna fogni, hiszen a második fele a lényegesebb. Ügyelnie kellene a stílusára is: általában jó, sima próza, de néhol nehézkes a mondatfűzése, fogalmazása; s néha nem elég takarékos. En egyáltalán nem szeretem az úgynevezett „szép” stílust; legyen a novelláé inkább pontos, kimért, gazdaságos, fegyelmezett s úgy adagolja a „szépet”, hogy az mindenkor találjon. A „Három arc”-ot nem érzem szerencsésnek. Nem a témája, nem is a „trükkje” miatt; hanem valahogyan „nem jön ki” belőle semmi. Mit akart mondani vele az író? Mi az, amit én, olvasó, le tudok vonni belőle? Három jellemképet? Nem, a portrék nem elég jók. Egy jellem, egy elég kevéssé rokonszenves (íróilag is kevéssé rokonszenves) figurát? Nincs eléggé kirajzolva ehhez. S itt, ha a témához mérten szándékosan használja is tán ezt a modort: a stílus zavaró, elég elavult. De mondom, a főbajnak azt érzem, hogy nem tudom, mit akar vele; elolvasom s nem mond végül semmit, nem ad, főként nem ad megoldást. A „Te is megtennéd” a maga módján tendencia-novella, s az ilyesmi a dolog természeténél fogva nem igen szokott sikerülni. Aztán meg tele van valószínűtlenségekkel (egy ilyen fontos tudóst nincs kormány mely csak úgy sétálni hagyna ide-oda a világban), olyasmikkel, amin az olvasó még akkor is fönnakad, ha a valóságban ez egyszer kivételesen így esett volna. Egy tudósnak ma sehol a világon nincs módja arra, hogy egyéni érzelmek vagy lelkiismeret szavára megsemmisítsen olyan már kormány vagy vezérkar tudomására jutott terveket, amelyek alapján kiadós emberölő masinákat lehet gyártani. S ma már sehol a világon nincs - és jó évtized óta, sőt majdnem kettő óta nincs - efféle „magánmunka”, hanem csak afféle falanszteri, munkaközösségi, nyugattól keletig mindenütt ezen a hadi dolgokkal érintkező téren. Alapvetően valószínűtlen hát a beállítás. A megoldás? Hát ha elfeledkezem az életről, az emberi, valóságbeli anyagról s hajlandó vagyok áthelyezkedni valaminő „mű” síkra, oda, ahol a novellák képzelt megoldásai történnek... de persze nem vagyok hajlandó. Az olvasó se hajlandó. Hogy érdemes-e tovább dolgoznia? Azt hiszem, a pálos-novella után, hogy 34
