Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Tüskés Tibor: Mester és tanítvány
nap este hosszadalmas megbeszélés a lapnál [a Vigiliánál], egyike azoknak, melyeken igen sok szó folyik el, s igen-igen hiába. De hát az ilyesmire alighanem szükség van: hadd mondja el mindenki, aki akarja, a magáét. A délután mindenesetre elment, mert korán be kellett menni, s csak tízre jutottam haza. Nem is dolgoztam egész nap semmi.” 1958 ó'szén indult ismét irodalmi lap Pécsett, a Jelenkor. Fiatalok és néhány idősebb író szerveződött körülötte, engem is maguk közé hívtak, előbb a folyóirat mellett működő lektorátust vezettem, majd a szerkesztésbe is bevontak, végül a folyóirat főszerkesztésével bíztak meg. Persze mindez nem ment ilyen egyszerűen, mint ahogy egyetlen mondatba foglaltam, de nem emlékiratot írok, csupán kommentárt levelekhez. De a döntés pillanatát föl kell idéznem. Már korábban is kerültem hasonló helyzetbe. 1952-ben, az utolsó nyelvészeti szigorlaton Pais Dezső professzor, akinél korábban mindig jelesre vagy kitűnőre vizsgáztam, megkérdezte: volna-e kedvem a nyelvészeti tanszéken maradni, és nyelvtörténettel foglalkozni? Megköszöntem, és elhárítottam kérését. Akkor én már az irodalom, az irodalomtörténet művelése mellett döntöttem. (Persze amióta ismerem Bóka László és az egyetemi elosztó bizottság véleményét, tudom, hogy számomra Pais Dezső kérdése talán nem is nyújtott igazi választást. Mások már meghozták rólam a döntést.) 1958 őszén, amikor a Jelenkor kritikai rovata szerkesztőjének, Kolta Ferencnek, a pécsi tanárképző főiskola irodalmi tanszéke vezetőjének átadtam a Jelenkorba kért írásaim kéziratát (a Takáts Gyula Mézöntő című kötetéről szóló kritikát, valamint egy kiadatlan Móricz-levél publikálását), megkérdezte: volna-e kedvem a főiskolán tanársegédi munkát vállalni, és ezzel az irodalomtörténészi, a tudományos pályára lépni? Szívesen látna maga mellett. Ám azt is elmondta, hogy új munkahelyemen erősíteni kellene belépésemmel a főiskola pártalapszervezetét. Ez a kérdés sem állított igazi választás elé. 1959-ben azt mondták, hogy a Jelenkor főszerkesztője az írók bizalmából, „népfrontos alapon” is lehetek, nem kell belépnem a pártba. (Nem is léptem be soha.) Ily módon 1959-ben nem a főiskolát, hanem a Jelenkor szerkesztését választottam, és ezzel egyúttal azt is eldöntöttem, hogy egyetemi tanár, akadémikus soha nem lesz belőlem. A lap köré munkatársakat kellett szervezni, és jó kéziratokat kellett szerezni. Hogy megismerjék folyóiratunkat, tíz magyar írónak minden számból tiszteletpéldányt küldtünk. Különféle szempontok egyeztetése után ezek az írók - emlékezetem szerint - ezek voltak: Illés Béla, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Ke- resztury Dezső, Kodolányi János, Németh László, Rónay György, Tersánszky J. Jenő, Veres Péter és Weöres Sándor. Rónayval Pesten személyesen is találkoztam, és kéziratot kértem tőle. Őt, aki a Várkonyi Nándor szerkesztette Sorsunknak is munkatársa volt (a háború után újraindult lap egyik meghatározó, programadó tanulmányát írta Pannonizmus címmel), és a Szántó Tibor 30
