Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Tüskés Tibor: Mester és tanítvány

csendben a harang, mire megszületett a falusi este.” Dolgozatfüzetemet ma is őrzöm. A tanári bírálat így szólt: „Tudod beszéltetni a szereplőket, elrendezed a részleteket, hangulatot keltesz, szóval megfelelően alapozol. De az »illatos« kifejezések mesterkéltek...” Az egyik legfontosabb stilisztikai tanácsot ekkor kaptam.

Kanizsának az én diákéveimben nem volt se saját prózaírója, se költője. Elő magyar költőt a kanizsai mozgóképfilmszínház pódiumán láttam, még 1945 előtt: a fehér reverendát, világoskék cingulust viselő Mécs László személyében. Homlokába lógó hajfürttel szavalta verseit. Mellettem Schless úr, az egyik kanizsai papír- és írószer-kereskedő verte össze két tenyerét, és kívánt újrázást: Mécs bácsi - még! Mécs bácsi még!

Van még ennél is régebbi „irodalmi” emlékem.

Nyolcéves voltam, második osztályba jártam a kanizsai Vécsey utcai elemi népiskolába. Tanév közben hirtelen meghalt tanítónk, Perlaki István. Sírjánál diákjai közül én beszéltem. Nyilván, apám írta meg a temetési búcsúztatót, nem a saját szövegemet mondtam el. De ez volt első nyilvános, közéleti „szereplésem”. A helyi újság, a Zalai Közlöny is megírta - itt van előttem a cikk -, hogy „a tanítványok nevében Tüskés Tibor II. oszt. elemista búcsúztatta Perlaki Istvánt”.

Hát, igen! Apám és anyám. A legelső indítást a pályára, a „tehetséget” mégiscsak tőlük örököltem. Anyámat haláláig - kilencvennégy éves koráig - jó könyvek vették körül, sokat olvasott. Pedagógusi hit élt benne. Lánykorában tanítónő szeretett volna lenni, de csak öt elemit végeztetett el vele cipészmester édesapja. (Hatan voltak testvérek.) Apámban az írásos kifejezésre is megvolt az ambíció. Húszéves korában, az első világháború idején, 1916-ban, a román betöréskor naplót vezetett. (Ezt később saját erdélyi útijegyzeteimmel együtt Párhuzamos történekm. címmel könyvben is kiadtam.) Később novellákat, verseket írt. Tárcái a vasutas szakszervezet lapjában jelentek meg. Verseit - még a negyvenes évek elején is - nekünk, családtagjainak, anyámnak, két gyerekének olvasta föl. Régi emlék: vasárnap délután van, körben ül a család, apám némi pátosszal versét szavalja: „cseng, bong, búg a harangszó, / szárnyal hegyen-völgyön át, / ember, ki hallja, ha istenfélő, / leveszi a kalapját...” Később abbahagyta az írást. Ha a szolgálatból hazajött, esténként anyámmal sokat sakkozott.

1948 őszén fölvettek a pesti tudományegyetem bölcsészeti karára, magyar-történelem szakra. Tanárnak készültem. Zord évek voltak ezek. A diktatúra abroncsát kemény kézzel szorították körénk. Egyetemi indexemet még a Pázmány Péter Tudományegyetemen állították ki, később - mint a középiskolában - még ülni is oda kellett az előadásokon, ahová a csoportfelelős bizalmi a helyemet kijelölte. Az első évben még szabadon választottam ki és vettem föl az előadásokat - heti negyvenöt órát! a harmadik évben kötelezően már orosz nyelvet, a negyedikben honvédelmi ismereteket kellett hallgatni. Albérletekben laktam. Könyveket a Teleki téren és egy Akácfa utcai maszek antik27