Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Albert Zsuzsa: Beszélgetés Kemény Katalinnal
gában az életnek is van labdajellege, minket is dobálnak, és mi is dobálózunk, és jobb esetben játszunk. Nem beszélve arról a labdaformáról vagy labdaszimbólumról, hogy az életünk egy kerek egészet kell alkosson. Ezért gondolom, hogy akárhogy dobál a sors bennünket, nemigen van befejezetlen élet. S ennek a befejezettségnek a képe a gömb és mondjuk, a labda. A Sztélében van egy vándor, egy festő, aki a nagyanya képét megfesti, aztán ebben a Labdajátékom is van vándor, az leül a határkőre. Mind a két eseménynek szim- bólumértéke van. Valahol írod a határkövekről: minden vándor tudja, hogy minden kő tulajdonképpen határkő. De talán át lehet térni most a Levelek a halott baráthoz meg a De a sivatag... című műveidre, ezek egy kötetben jelentek meg. Az csak véletlen, mert a Sivatagot hetvenben írtam, a Leveleket pedig a Remetehegyen. Ezerkilencszáznegyvenegyben. Itt is, ott is van vándor. Mint ahogy csodák is persze. Hát vándorok vagyunk. Mind a két vándor férfi. Az egyik a festő. Ezen nem gondolkoztam, de most, hogy mondod, arra gondolok, hogy én festó' akartam lenni, s mindenki azt hitte, hogy festő leszek. Illetve nem annyira akartam, hanem spontán festettem. S akkor aztán ez úgy tizenöt-tizenhat éves koromban elmúlt, aztán visszajött megint, mert Béla nagyon szerette a rajzaimat, főleg, mikor Dalmáciában voltunk, akkor mindig szőlőtöveket festettem. Azt nagyon szerettem, a szőlőtöveket, aztán ezek a rajzok is persze elvesztek. De hát mindegy, hogy az ember rajzol, vagy muzsikál, vagy ír, mert általában akinek van egy bizonyos elmélyedésre igénye, az többféle módon nyilatkozik meg. Ott volt például Klee, akit mint festőt ismerünk, de remekül hegedült. Úgyhogy az nem lehet, hogy az érzéki megnyilatkozása a nem-érzékinek csak egy dologban nyíljon ki, vagy csak egy dologban szólaljon meg. Úgy gondolom. Az egész világot szeretjük és élvezzük. Éppen azért szeretjük talán annyira, mert hogy múlandó, és ezt a mulandót szeretjük benne. Erről jutnak eszembe a fűvirágok. Amelyekről olyan hosszan írsz. írsz virágokról, madarakról, de sokat a füvek virágairól, amit nem lehet annyira észrevenni - én is észrevettem egyébként, nagyon sokféle és szép. Ma is előttem van a szülővárosomban, Tordán - egész kiskoromban, elét korán kerültem onnan el -, hogy milyen gyönyörű fű virágok voltak Olyan kicsit lilás, sárgás-zöldes színjátszó fűvirágokat azóta se találtam. Hosszan írsz a Levelek a halott baráthoz című esszéregényben a fülemüle énekéről. Hajnalban énekel, és ez az éjszaka és a nappal közötti híd. Jelen van itt állandóan az élet és a halál, az éjszaka és a nappal, a madarak hangja és a virágok illata, mondjuk az akácvirág és a madarak kapcsolata és vannak még ... ... csillagok. Egész életemben nagyon szerettem a csillagos égboltot nézegetni. Meg Béla is szerette, és volt egy csillagtérképünk. Az nekünk is van, de attól függetlenül, a mi nemzedékünk nem ismeri annyira a csillagokat. Az nemzedéktől függ? Lehetséges, mert például Jékely is sokat írt és jelentős verseket csillagokról. Hát ő is az én nemzedékem volt. Ha az ember sokáig nézi az égboltot, akkor lassan megismeri. Es persze azért nagy segítségére van az embernek egy csil6
