Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Tornai József: Békülj, békülj meg
Békélj, békélj meg az úttal, rossz lovad hajtva tévhitektől tévhitekig otthonod égő házzá pusztítva, békélj meg, bolond! „Vagyok, mint minden ember, fenség”, költő mondta, jaj, de szép csak ne láttál volna annyi vért kiontva, meggyalázva, a kontinenseken elmocskolt hullát, fehért-feketét-barnát-sárgát fölszögeit istent és macskát, ó, kiáltoztál, történelem, történelem, trágyásszekér, trágyásszekér fejemen! Békélj meg, békélj meg, láttál annyi máglyát és azoknak a diadalmas arcát, akik gyújtják, hogy eloltani mivel-mivel tudnád? Békülj meg, súgom neked, csontvázam, zsolozmázom neked, rothadó házam, békülj, békülj meg újra, mint mikor voltál kisgyerek, ki a kerítés tövében sír, fogd át a térdedet, és akkor lásd minden barátod, és minden ádáz szemeket, és a spirál-sárkányokat és dögön a legyeket, békülj meg legalább te, hiszen sehol, sehogyse lehet, hogy földön és föld fölött, föld alatt megbékéljenek minden undokságok és háborúk megbékéljenek! O minden létek szelleme, adj fényt, adj belenyugvást, ne reményt, kis lelkemmel, hogy megízleljelek, és akkor megbékélve, hadd megyek vissza-vissza hosszú kanyarokon, ahonnan jöttem és mondjam a halálomnak megrökönyödötten, nézd, én vagyok, aki nem harcolok, mert megbékültem, megbékéltem, mert semmit se láttam, senkit se láttam idő- s tengerzúgásban, ki megbékéltetett volna bármi másban, mint a megbékélésben, agy-csillaghullásban, ahol nincs semmi más, csak hűvös ámen. 2
