Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (3. rész)

Amikor ezt elmondtam Fosztó havernak, bezuhant a Trabant nyitott csomagtartójába a röhögéstől.

Alkonyatkor parkíroztunk le az óvónéni lakása előtt. Behordtuk a kellékeket, egy-egy tekercs bíborszínű és halványkék hátteret, két derítőlámpát, és a főfényt. Fosztó haver csőre töltötte az öreg Rolleiflexet, közben az óvónéni pongyolában sürgölődött körülöttünk, sós mogyorót és kávét hordott az asztalra. Ezt mondta: őszinte leszek, elértem a változó kort, olyan hőhullámaim vannak, hogy hanyatt esek tőlük, de nem engedhetem meg magamnak, hogy a gyerekek feszültnek lássanak. Fosztó haver ezt mondta: most például egyáltalán nem látszik feszültnek, igaz, Jani? Erre ő: várjanak, majd akkor nézzenek meg, amikor leveszem a pongyolámat, mert a föld alá fogok süllyedni a szégyentől! Akkor essünk túl rajta! Az óvónéni kibontotta a haját, ezüstös szalagot kötött a homlokára, aztán ledobta magáról a pongyolát. Fülig vörösödve ezt mondta: ne bámuljanak, mert elájulok! Megkért, hogy segítsek a hátára csatolni a libatoliból készült, viharvert angyalszárnyakat. Ribizlilekvárszaga volt az óvónéni testének. Fosztó haver felsegítette az asztal tetejére, és arra kérte, dőljön előre, tárja szét a két karját. Oldalról és kicsit alulról fotózta, ettől a lógó csöcsű angyalka úgy nézett ki, mintha csakugyan repülne.

Lejött hozzátok.

Folytatjuk

91