Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Varga Imre: Lesz-e Anonymunak kutyabőre?

ami a részünk, az egyik tagunk, a miénk, tehát már nem is túli, hanem belüli - ez az a helyzet, amikor a műítész misztikus szóhasználatba keveredik. Ezek a paradoxonok megérnének egy alapos tanulmányt, megpróbálva, hogy tudunk-e önmagunkkal tükör nélkül szembenézni. S ha csak a tükör által, akkor vajon tiszta lesz-e a kép? Ez persze csak úgy képzelhető el, ha rálátunk szavainkon túl önámításainkra, öncsalásainkra.

A fiatal magyar irodalomról folyik a szó egy másik kerekasztal körül a Békés Megyei Könyvtárban, s ennek írott változata is helyet kap a könyvben. Ezt viszont nagyon szűk terűnek érzem, a véleményeknél fontosabbnak látszanak a részvevők verseskönyvei, regényei, novellái, akár Varró Dániel, akár Grecsó Krisztián, akár Fekete Vince esetében. Beszélgetőtársként annyira benne vannak a fiatal irodalomban, hogy nem láthatnak rá önmagukra, s így aztán méltatlanul belterjes, közhelyes és érdektelen lesz, ami ebből kimondódik.

A kritikák, esszék és a beszélgetések eme irodalmi értékekről zenélő könyvben összetartanak, vagyis kiegyensúlyozzák egymást az élő beszéd meg a papír előtt született gondolatok, a párbeszéd meg a magányos töprengés, a személyes értékrend meg a kerékasztalok körül elhangzottak, de jelzik a kritikusi szakszerűség és az élőbeszéd közötti egyensúlyi szándékot is; a tudományosság és az érthetőség egy ponyvára kerül. Az irodalom, de a róla írottak is változók, és a változás részeivé válnak, ha élők. A zárt rendszereken, a pöffeszkedő, csak a szerzők számára érthető kritikákon, az irodalmias regényeken, a hiányos irodalomtörténeti összefoglalókon, a rutinból írt verseken pedig majd túllép az idő: s már rémlik is, ahogy „bearanyozott hülyéinket” (Weöres) leköpi a jövő, és a névteleneket pedig kedvesen megnevezi. (De hát a jövő, a jövő most van, így máris minden kiderült. Vagyis hát kiderülhet, ha az Anonymusok bekerülnek a névmutatókba.)

(Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004)

70