Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Schein Gábor: Mitologikus koncepcióktól a nyelvek egymásmelletisége felé
A hírhozóké, ők is, mint a zsák, úgy estek el, úgy dőltek el a fák alatt, Mihelyt a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak vége van. Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, átszűrt dudákkal, Ezek is jajongva, gyászban érte, - úgy jajongtak, mint az árva gyermekek... A bűnös, nagy király öreg dudásai... A levélíró én szituációja és a levélben feltárt tudás fordítottja a patmoszi Jánosénak. Társaknak ír, akik közül kiszakadni kíván, miután részesült Oidipusz halálának „látomásában”. Mindez kvázi vallásos közlésként formálódik meg, a tragikus hős halálhíre egy új korszak beköszöntét adja tudtuk A közlés mintája Nietzsche hasonlóan liturgizált kijelentéseinek sorában kereshető, közvetlen előképe pedig A vidám tudomány harmadik könyvének sokat idézett kijelentése isten haláláról. A nietzschei mondat Plutarkhosz a „nagy Pán” halálhírének De oraculorum defectuban található közlésére megy vissza: „Miután Palo- dészhez értek (...), Thamosz a hajóból a föld felé nézett, és elmondta, amit hallott: a nagy Pán halott.”4 Plutarkhosz szerint Pán halála Tiberius császár uralkodásának idején történt, így az új eon beköszöntésének e híradását már a patrisztikus korban krisztológiai tartalmakkal olvasták. Miközben Nietzsche A tragédia születésében explikáltan is jelzi gondolkodásának kapcsolatát a plutar- khoszi hagyománnyal, az árkádiai költészet istenének halálát nyelvelméleti és tragédiaelméleti vonatkozásokkal is felruházza: „Miként Tiberius császár idején a görög hajósok megrázó kiáltást hallottak egy magányos szigeten: A nagy Pán meghalt! - úgy csendült fel a hellén világban a fájdalmas panasz: A tragédia meghalt! S vele pusztult a költészet is!”3 E vonatkozásra itt most nem térünk ki, egyelőre megelégszünk annak jelzésével, hogy - mint látjuk - Füst Milán verse valójában az apokaliptika két jelentősen különböző hagyományát, a plutarkhoszi-nietzscheit, és a bibliait rendeli egymás mellé. Mielőtt feltesszük a kérdést, hogy a kereszténység felől egyáltalán elbeszélhetők-e a hellén világ képei, és ezzel előállítható-e egy egységes mitikus elbeszélés a romokból, amilyennel Hölderlin kísérletezett, megelőlegezve a választ az alig megfogalmazott kérdésre, nézzük meg, mi az, amiben Füst költészete döntően eltér a klasszikus hagyománytól. Ezzel egyszersmind olyan mozzanatokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek Weöres Sándor poétikája felől tekintve is döntő jelentőségűnek bizonyulnak. Pán halálának híre, amit Eusebius Jézus ördögűzéseivel állított párhuzamba6, a jánosi apokalipszis elbeszélésrendjére távolról, de világosan rímelve a patrisztikus teológia számára egy új eon eljövetelét jelentette. Ennek lehetősége még Nietzschénél is megvan, miután az apokalipszisek képnyelvén, a nap és a világosság metaforikáján belül mozogva megkérdezi, feljön-e még a nap, miután lehanyatlott: „Mit tettünk, amikor a földet eloldottuk a naptól? Merre mozog most? Merre mozgunk? El minden naptól? Nem zuhanunk folyamatosan? (...) van még lent és fent? Nem tévelygünk a végtelen semmiben? Nem éj következik szüntelen, és még több éj? Nem kell majd lámpást gyújtanunk délelőtt?” A kérdésekre hasonló kérdésformában érkezik a válasz, amely felkiáltássá átfordulva egy új, magasabb korszakot vetít a horizontra, és az átlépés nagy tettére hív. Az éjszaka egy új kor hajnalának bizonyul: „Nem kell ma29
