Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Kemenes Géfin László: Fehérlófia 9: Krisztina könyve

mindössze tizenhárom hetet töltött börtönben, amikor kijött, azt mondta: Nem örülök annak, ha egy élőlény meghal, legyen az arab, légy, vagy szamár. Számukra minden egyszerű és egyértelmű: az öcsém, aki Meirre változtatta a nevét az eszelős newyorki Meir Kahane rabbi iránti imádata miatt, ő is azt mondja, az arabok betolakodott idegenek, az a föld a miénk, Istentől kaptuk, mi keresnivalója van itt egy kibaszott arabnak? Vagy kipucoljuk őket, vagy ott döglenek meg, ahol vannak. Mert hogy ő is lőtt már le arabot, köztük „véletlenül” egy nőt vagy lányt, természetesen önvédelemből. Majdnem kidobott a lakásából, amikor azt mondtam, szerintem mindörökre vége van a zsidó-mint- áldozat mítosznak attól a pillanattól kezdve, hogy egy holokauszt-túlélő fia lelő egy arab kislányt.

Krisztina próbált közbevágni. - De hát mint az előbb mondtam, csak van a zsidóknak joguk arra, hogy megvédjék magukat- Igen, persze - szakította félbe Zsuzsa -, de milyen áron? Beszéltem egy asszonnyal, a hebroni telepesek egyik vezéralakjával, a gyereke kint biciklizge- tett a település határában, kérdem tőle, nem fél, hogy valami arab lelövi, azt mondja, nem fél, ha a gyerek meghal, legalább halálával megszenteli az Ur nevét. Az unokaöcsém azt mondja, sosem lesz béke, és nem is kell, hogy legyen, az arabok javíthatatlanok, rablók és gyilkosok bandája, nézzem meg Mohamedet, mi volt az, ha nem egy hazudozó rablógyilkos? Odamutatott egy beduin falu felé: úgy élnek, mint a disznó a saját szarában. Vége a diaszpóra-mentalitásnak, amikor mi zsidók mindig a mások jóindulatára voltunk utalva, kinyaltuk a seggüket, próbáltunk asszimilálódni, aztán mégis Auschwitz lett az eredmény. Most megvetettük ismét a lábunkat a mi földünkön, és nem futunk tovább, csak az a baj, hogy hiába vagyunk erősek, azt mondja, nem tudunk élni az erőnkkel, nem irtjuk ki a rohadt arabját. Pedig csak azt csinálnánk, amit az Úr megparancsolt: ne köss az ellenséggel szövetséget, és ne kegyelmezz neki. Képzeld magad egy arab helyébe, mondtam én. Rámordított: Ne legyen már olyan diaszpórazsidó, csak mi vagyunk mindig humánusok, miközben az arab olyan, mint a sakál. Ha a Tóra szerint vívnánk a háborúnkat, akkor nem tennénk különbséget katona és civil lakosság között, nyírnánk őket, mint a répát. Ahogy az SS? vetettem közbe, de neki a szeme se rebbent. Mi maga, köpte oda, a nénim vagy valami gój?

Zsuzsa ujjával megdörzsölte a szemét, mintha valami porszemet akarna belőle kipiszkálni. Fásultan mondta, - Zsidó SS. Persze, hogy obszcén a társítás, csakhogy a dolgok összetettebbek, mint gondolnánk. És hát azért a fantaszták- szélsőségesek jók arra, hogy ébren tartsák az úgy nevezett normális többséget. -Ásított. - Jut eszembe a hátbalövésről, a ti Soprontok is Odenburg lenne ma, ha nem pufogtat arrafelé úgy kilencszázhúsz-huszonegy tájban az a néhány megszállott, mai szóval terrorista. Még néhány ezer, mit beszélek, néhány száz hasonszőrű Erdélyben, a Felvidéken, s tuti, hogy Magyarország mostani térképe jobban hasonlítana a Kogutowicz Manóéhoz. De hát a magyar ébredő mindig kicsit későn ébred, nemdebár? - Látva Krisztina arckifejezését, cigarettásdobozát, öngyújtóját gyorsan kardigánja zsebébe tette. - Ne ijedj meg, ötvenhatról most hallgatok, mint a sír. - Felállt. - Egy estére elég ennyi történelmi lecke gyermeklányoknak. Későre jár. Sziasztok.

20