Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Kemenes Géfin László: Fehérlófia 9: Krisztina könyve

mindössze tizenhárom hetet töltött börtönben, amikor kijött, azt mondta: Nem örülök annak, ha egy élőlény meghal, legyen az arab, légy, vagy szamár. Számukra minden egyszerű és egyértelmű: az öcsém, aki Meirre változtatta a nevét az eszelős newyorki Meir Kahane rabbi iránti imádata miatt, ő is azt mondja, az arabok betolakodott idegenek, az a föld a miénk, Istentől kaptuk, mi keresnivalója van itt egy kibaszott arabnak? Vagy kipucoljuk őket, vagy ott döglenek meg, ahol vannak. Mert hogy ő is lőtt már le arabot, köztük „vélet­lenül” egy nőt vagy lányt, természetesen önvédelemből. Majdnem kidobott a lakásából, amikor azt mondtam, szerintem mindörökre vége van a zsidó-mint- áldozat mítosznak attól a pillanattól kezdve, hogy egy holokauszt-túlélő fia le­lő egy arab kislányt. Krisztina próbált közbevágni. - De hát mint az előbb mondtam, csak van a zsidóknak joguk arra, hogy megvédjék magukat- Igen, persze - szakította félbe Zsuzsa -, de milyen áron? Beszéltem egy asszonnyal, a hebroni telepesek egyik vezéralakjával, a gyereke kint biciklizge- tett a település határában, kérdem tőle, nem fél, hogy valami arab lelövi, azt mondja, nem fél, ha a gyerek meghal, legalább halálával megszenteli az Ur ne­vét. Az unokaöcsém azt mondja, sosem lesz béke, és nem is kell, hogy legyen, az arabok javíthatatlanok, rablók és gyilkosok bandája, nézzem meg Mohame­det, mi volt az, ha nem egy hazudozó rablógyilkos? Odamutatott egy beduin falu felé: úgy élnek, mint a disznó a saját szarában. Vége a diaszpóra-mentali­tásnak, amikor mi zsidók mindig a mások jóindulatára voltunk utalva, kinyal­tuk a seggüket, próbáltunk asszimilálódni, aztán mégis Auschwitz lett az ered­mény. Most megvetettük ismét a lábunkat a mi földünkön, és nem futunk to­vább, csak az a baj, hogy hiába vagyunk erősek, azt mondja, nem tudunk élni az erőnkkel, nem irtjuk ki a rohadt arabját. Pedig csak azt csinálnánk, amit az Úr megparancsolt: ne köss az ellenséggel szövetséget, és ne kegyelmezz neki. Képzeld magad egy arab helyébe, mondtam én. Rámordított: Ne legyen már olyan diaszpórazsidó, csak mi vagyunk mindig humánusok, miközben az arab olyan, mint a sakál. Ha a Tóra szerint vívnánk a háborúnkat, akkor nem ten­nénk különbséget katona és civil lakosság között, nyírnánk őket, mint a répát. Ahogy az SS? vetettem közbe, de neki a szeme se rebbent. Mi maga, köpte oda, a nénim vagy valami gój? Zsuzsa ujjával megdörzsölte a szemét, mintha valami porszemet akarna be­lőle kipiszkálni. Fásultan mondta, - Zsidó SS. Persze, hogy obszcén a társítás, csakhogy a dolgok összetettebbek, mint gondolnánk. És hát azért a fantaszták- szélsőségesek jók arra, hogy ébren tartsák az úgy nevezett normális többséget. -Ásított. - Jut eszembe a hátbalövésről, a ti Soprontok is Odenburg lenne ma, ha nem pufogtat arrafelé úgy kilencszázhúsz-huszonegy tájban az a néhány megszállott, mai szóval terrorista. Még néhány ezer, mit beszélek, néhány száz hasonszőrű Erdélyben, a Felvidéken, s tuti, hogy Magyarország mostani tér­képe jobban hasonlítana a Kogutowicz Manóéhoz. De hát a magyar ébredő mindig kicsit későn ébred, nemdebár? - Látva Krisztina arckifejezését, ciga­rettásdobozát, öngyújtóját gyorsan kardigánja zsebébe tette. - Ne ijedj meg, ötvenhatról most hallgatok, mint a sír. - Felállt. - Egy estére elég ennyi tör­ténelmi lecke gyermeklányoknak. Későre jár. Sziasztok. 20

Next

/
Oldalképek
Tartalom