Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Amedeo di Francesco: A történet tragédiája és egy tragédia története
Harsány nevetés jelzi tehát Szőcs szarkazmusát. A luciferi hang a magyarok igaz jellemének elferdülését jelzi. 5. Míg Madáchnál a harmadik szín Miltiádész Athénjában zajlik, Szőcs esetében a történet szála II. Jagelló Lajos király (1516-26) udvarába vezet. A mohácsi vész évében járunk, 1526-ban. A magyar uralkodó talán maga Adám, míg Lucifer a keresztény nyugati világot képviselhetné, mely nem volt képes vagy nem akarta a magyarokat a törököktől megvédeni. De egy másik, jellegzetesen magyar luciferi vonással is találkozunk: a döntésképtelenséggel. Ez a valódi magyar démon, melyet egy magyar mágnás szavai idéznek fel, de nem ítélnek el: „Mi viszont még nem döntöttük el, mi jobb nekünk: a béke vagy a háború”: II. Lajos válaszában erőteljes az irónia, hiszen pontosan egy feltételezett, hathatós és döntő segítségről van szó, melyet a magyarok Nyugatról kaptak. Ez a keserű metafora vetíti elő az 1956-os forradalom nagy csalódását. 6. A hatodik színt Tinódi Sebestyén (1510-1556) ütésekkel felérő asszonán- cai jellemzik, melyek megszakítják a hosszú Vörösmarty-idézeteket. Ezúttal Egerben járunk: 1552-t írunk, a híres vár hősi megvédésének évét. Ha elméletünk helytálló, Adám ezúttal Dobó István (1500-1572) szerepét játssza, a mitikus várkapitányét, aki az egyik leghatalmasabb magyar nemesi család sarja volt. Szőcs ezúttal erőteljesen barokk szerzőnek bizonyul, a szó posztmodern értelmében. Valóságos fénytörési játékot alkot, évszázados falak segítségével, melyek egymásra tevődnek és kiegészítik egymást. Szerzőnk tizenöt aljelenet felhasználásával szerkeszti meg a színt: az egész mű miniatúráját hozza így létre, mely egyúttal a magyar mikrokozmosz is Madách univerzális makrokoz- moszához képest. Győzedelmeskedik itt a „tragikus játék” egy olyan intertex- tuális felépítésben, mely a kínai dobozok játékos dimenzióját és kognitív felfogását idézi: VILÁG (Madách) MAGYARORSZÁG (Szőcs) KGI'.R (TinnilirSzőcs) Az időrendi, térbeli és eszmei perspektívák játéka a neobarokk intertextuali- tás egyik legnyilvánvalóbb jele. Ezen intertextualitást erőteljesen alátámasztja az „idézés” technikája: ezáltal Szőcs a posztmodernitás elméleti képtelenségét szeretné jelezni új, teljesen eredeti szövegek alkotására, illetve annak bevallását, hogy ő maga is függ1 az előzetes irodalmi hagyománytól. A függés fogalma felváltja így az imitációt, anélkül, hogy tagadni akarná az imitációs folyamatot, hiszen paradox módon még inkább nyilvánvalóvá teszi azt. A tizenöt aljelenetből álló hatodik színben Szőcs három szerző szövegét integrálja: Vörösmarty Mihályét, T inódi Sebestyénét és Gárdonyi Gézáét (1863-1922). Természetesen beilleszti saját írását is, e régi szövegek hálójába helyezve. Miért éppen e három szerző? Mivel Vörösmarty Eger (1827) című 48
