Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Czakó Gábor: Katyvasz, A cenzúra
CZAKÓ GÁBOR Katyvasz Közönségtalálkozókon gyakran kérdezik, hogyan lettem író. A kérdésre két válasz adható. Az őszinte: nem tudom. Hogy az lettem-e? Ez majd akkor dől el, ha akad egyetlen egy ember, aki könyvemet az éjjeliszekrényén tartja, s nehéz álmából riadva abban keres tanácsot. A csevegős: hamisított világba vetődtem. Szinte semmi sem az, aminek mondják. 1948-ban meghirdették a szocializmust, magyarán a közösségi társadalmat, és azonnal föloszlattak minden közösséget a pártoktól a dalárdákig. Első gimnáziumi évem legnagyobb élménye a forradalom volt. ’57 elején lejött Szekszárdra Marosán György, és közölte: ne higgyünk sem a szemünknek, sem a lelkűnknek, hanem neki: a forradalom ellenforradalom volt. Az egyetemen a népszerű Böző professzor tanszéket vezetett. A falusi gyerekek szájtátva bámulták: nahát, professzor! O aztán mindent tud! Tudott ő még olvasni is: minden órán hangosan olvasta a jegyzetet. Egyszer összeragadt a könyvben két álnok lap, így a professzor elvtárs beszéde megszakadt ott, hogy külön. Nagy sokára gabalyította szét a rakoncát- lankodó papírokat, s befejezte a szót: böző. Ezenközben az igazi professzorok szenet lapátoltak Inotán. Kedvenc kirándulóhelyem az ócskapiac. Gyönyörű, régi tárgyakat lehet ott találni, s még náluknál is pompásabb embereket. Igazi mesefigurák, akik egy valódi, hús-vér mesének a hősei, akik emlékekkel, nyomorral, titkos kincsekkel kereskednek. Sokan vádolják őket, hogy csalók, áruik megbízhatatlanok. Bizony, a kor képe ilyen. Bankárok, elnökök, vezérek közt vajon nem hemzsegnek a széltolók? Egy alkalommal képeket nézegettem. Gyönyörű, múlt századi keretekben gyerekes firkák, mázolmányok. Mind szignálva: Rudnay, Barcsay, Derkovits. Kérdem az eladót: ez valódi Aba-Novák? Egy darabig keményen a szemembe néz, aztán ellágyul a tekintete, mint aki a festegető kamasz lányára gondol, majd kiböki: Nem, de azért szép, ugye? A műtárgyhamisítás a reneszánsz idejében kezdődött. Korábban is léteztek nagy mesterek, ám nem mindig szignálták műveiket. Miért is tették volna? Munkájukat istentiszteletnek tekintették, önmagukat pedig az Úr szolgájának? A reneszánsz idején szakadt ki az én, az ego, a személy szent teljességéből, s kezdődött a nem kultikus célú műtárgyak nagyarányú készítése és forgalmazása. Mintha valaki egy misén fölkiáltana: kuss, most én danolok, ezt figyeljétek! Megrendelőjük, a polgárság, már nem a művek benső önértéke, szellemi üzenete, hanem a márka, az alkotói név után tájékozódott. Ez a mai napig így van. A képhamisítás történetének egyik híres esete egy bizonyos Hans van Mee- geren nevéhez fűződik. „A festészet mesterei nein haltak ki Hollandiában. En például, Hans van Meegeren, éppolyan nagy vagyok, mint Rembrandt és Vermeer 35
