Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Radics Éva: Búcsú II. János Pál pápától
munkától. 1946-os pappá szentelése után a római Angelicumon folytatta tanulmányait, doktori disszertációját Keresztelő Szentjánosról írta. Krakkóban tudományos kutató lett, elvégezte a teológiai kar etikai szakát, kandidátusi fokozatot nyert, majd maga is az egyetemen tanított. 1953-ban habilitált a Lu- bini Egyetemen, majd 1958-ban Krakkó püspöke, 1964-ben érseke lett, s részt vett a II. vatikáni zsinat ülésszakain. VI. Pál pápa 1967-ben Wyszynski bíboros mellett kinevezte Lengyelország második bíborosává. Szent Péter székét 1978. október 21-én foglalta el. „Ne féljetek!” - szólt a hívőkhöz. - „Ne féljetek, hisz Krisztus keresztjének és feltámadásának ereje nagyobb mindennél, amitől az ember félhetne.” Abban az időben, amikor oly sokan szenvedtek az ateista rendszer elnyomásától, a kommunista rendszer felbomlásának erős katalizátorává vált, s visszaadta a reményt az elnyomott embereknek. Beszédeit maga írta. Számtalan utazása során újra és újra hirdette az Örömhírt. A lengyelen kívül kitűnően beszélt olaszul, franciául, angolul, németül, spanyolul, s jól boldogult a szláv nyelvekkel. A híveket rendszerint anyanyelvükön köszöntötte. Bocsánatot kért a katolikus egyház múltbeli bűneiért, ökumenikus lelkülettel kezdeményezett párbeszédet és együttműködést a többi keresztény, sőt a mohamedán, zsidó és buddhista egyház vezetőivel. Több mint húsz alkalommal követtek el ellene merényletet, melyeknek szálai a KGB-hez, a Stasihoz és a bolgár titkosszolgálathoz vezettek. A legsúlyosabbat 1981-ben csoda, hogy túlélte. Teendőjét a viszontagságok és betegségek ellenére töretlenül végezte: az egyház sziklaalapzata, a „kulcsok” őre és kezelője maradt utolsó lélegzetéig, aki a hit, remény és szeretet szellemében megerősítette testvéreit. Nagy Gáspár költő kérésemre szubjektív sorokban foglalta össze a róla alkotott gondolatait két évvel ezelőtt: „Amikor 1978. október 16-án késő délután, a nyolcadik szavazáson a Six- tus-kápolnában ülésező konklávé, száztizenegy kardinális, a lengyel Karol Wojtyla bíborost, Krakkó érsekét választotta Szent Péter utódává, úgy gondoltam, hogy a Mindenható nagyon gondolt velünk. Velünk, Európa keleti felébe zárt, a csodált Nyugat által többször elárult, magukra hagyott, szabadsághiányos, gyarmati sorban sínylődő országokkal, melyek már három évtizede vártak a szabadítóra. Es II. János Pál elhozhatta a reményt, mert afelől nincs kétségem, hogy amikor először 1979 nyarán hazalátogatott, már akkor óriási bátorítást adott a lengyel ellenzéknek, (de az egész lengyel népnek, munkásoknak, értelmiségieknek és nem utolsó sorban a lengyel katolikus egyház papjainak is) amely a következő év nyarára már Lech Walesa vezetésével a Szolidaritás zászlai a- latt gyülekezik. De aztán O volt a „védőernyő” is, mert Brezsnyev dühöngött ugyan, de már nem merte lerohanni Lengyelországot, s kényszeredetten elfogadja és támogatja a Jaruzelski-vezette hadiállapot „házilagos” bevezetését. De még előtte, s efelől sem lehet kétségünk, a KGB vastagon benne van a pápa elleni merényletben, hiszen jól látták, minek az elindítója lesz Karol Wojtyla. És Isten Vele és velünk volt ismét! Igen, a csillagháborús vereség (ez Reagan érdeme) nyomán bekövetkező 6
