Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - Sturm László: Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek (Száz vers 1998 márciusától - 2003 márciusáig)
melni, amelyek így szintén megszólíthatóvá, egy magasabb közösség - talán a teremtettség? - részévé válnak. A versekben gyakran tűnnek fel angyalok, ők könnyedén járnak át a különböző létszinteken. Egyben a mi lehetőségeinket is jelzik: az ember is képes átlényegüléseivel, azonosulásaival a szintek között járva a teljességet átélni. Példa lehet az Őszi alt gordonka-kísérettel-. „Lám hullásainkban/ is van gyönyörűség /.../ csak levél vagyok mondja/ csak boldog szerelmesek/ fejére hulló barna gesztenye/ a Sétakertben// csupa fuvallat vagyok és csupa suttogás /.../ kökény színétől égő/ dió ízétől férfi/ birs illatától részeg/ álom vagyok érted.” Az átlényegülések és azonosulások természetesen csak akkor szolgálják a kiteljesedést, ha a személyiség értékein, mindenekelőtt a szereteten, a tökéletesedésen és az önzetlen áldozatkészségen alapulnak. Ezzel a belátással függ össze, hogy számos vers végződik az önátadás kinyilvánításával vagy a változó és az örök egymásra vetítésével. Az előbbire példa lehet a Tavaszi rózsafüst, a Mint a jó halál..., az Őszi alt gordonka-kísérettel, az utóbbira a Függőleges triptychon („ahogy másíthatatlanul készen áll/ a változó formák/ kibábozódó örök gyökében” ), az Öreg pap - tűnődő, esti imája (az „utam” és „Lírám” rímeltetésével), a Pannónia számadója („állomása / érkezése”), a Hullámzó vizeken kereszt („csitul vizeknek szenvedélye/ s kereszted béke-alkalom”). Ez a - kibékülő - ellentét a Piiski házaspárnak ajánlott Mintha csak egy régi versben... című költeményben keretes szerkezetben jelenik meg, a mű eleji „Úgy jönnek ők az időből” sorra felel az utolsó sor: „Állanak ők az időben”. (A keretes szerkezet több más versre is jellemző.) Néha az egész költeményt az ellentétek egyidejűsége, váltogatása határozza meg. A két kötetnyitó vers esetében elhelyezésük és áttekinthető rövidségük miatt ez különösen szembeötlő. A Valahol örökké a kötet egyik középponti kérdésével, az ünnep mibenlétével is szembesít, a László Gyula halálhírére váltakozó ritmuslejtésű sorai egyrészt az esetleges zokogást érzékeltethetik, másrészt a gyász és a megdicsőülés kettősségét: „Királyi hites helyen / Váradon érte a halál / hosszú élet után / Erdély nagy fiát / magyarok minden tudóját / professzorok professzorát / Szent LÁSZLÓ GYULÁT!” (Egy esetben viszont elhibázottnak érzem az ellentétre épített verszárlatot. A Tájkép - téli madárkikötővel áhítatot, megszentelést kereső - a kötet nagy részére jellemző - hangulatisága szerencsétlenül törik meg az utolsó sorok Nagy László-utánérzésnek ható titánkodásán: „mintha volna jászol / angyalok vigyázta / madarak tanyája / éghez közel eső / isteni kikötő / ki ne is vágjátok / el ne csúfítsátok / fejszés heródesek!”) Nagy Gáspár költészete feltételezi az élet látszólagos esetlegességei fölött a megszentelt rendet, ami leginkább az ünnepben nyilatkozik meg az ember számára. A rend megléte azonban nem tétlenségre ösztönöz, ellenkezőleg, a tettvágyat táplálja és irányítja: „Néha tiltva / máskor tűrve/ (de) föladattól / támogatva/ meg is védve /.../ volt is van is / menetrendje / úticélja / állomása / érkezése” (Pannónia számadója). A személyes (például a gyakran megverselt születésnapok) és a nemzeti (elsősorban március 15-ét és ’56-ot emeli ki a költő) ünnepek segítik értelmezni és magasabb távlatból látni az életet, a vallásos ünnepek viszont még a halálon túli létbe is utat mutathatnak. A Sinkovits Imrének szentelt Színész a magasból megnyugvásként, a jól végzett munka után megérdemelt, a játékos örömöt is megőrző elpihenésként fogja föl a halált. Mivel 50
