Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - Konczek József versei
Én nem bántam. Hej, Gyuri, nézem e vén jószág maradékát, a görbe fogantyút, tengeri nádból készült, de nincs kupolája, se szára a régi esernyőnek. Csak ez a csonk. Mondd, mi történne, ha én ezt a csonkot az arcom, szemem magasáig emelve, az utcán járva, és bátran szemébe tekintve mindenkinek, aki megmosolyog, csak hallgatnék? Nézem a kedves tárgyat, se szára, se volt kupolája nincs meg már. S mintha a fekete selyemből kiszabott anyag, mely beborította, mintha a gyász kicsi égboltja... mondd, múlnak-e gyászaink végre, Lesz-e helyettük kék, derűs ég, mely üvegként csendül a szélben, s hátha vidám szeretők üde arca beszél, s van-e Isten, ki éltet minket a mozdulatokkal, az élet ezer örömével? Van teszerinted? Állok majd ott, a kezemben a csonkkal. Lesz, aki kérdi, „Gúnyol tán minket?” En - csendesként - mint ama ókori bölcs, aki lámpát tartva kezében fényes délben szép komolyan adott választ a kérdezgetőnek: hogy „Embert keresek”, csak állnék ott. A kezemben csonk esernyődarab. Állnék, s mondanám, föl-föl az égre mutatva: „Coleum homini quaeso...” Budapest, 2004. április 15. 30
